Vasútépítők

/ Kisvárdai krónika 1872-ből /

„E táj néma volt. Sürgönypóznák nem dudorászták a szél dalát.

Vándorok lábai sem hordták más vidékre könnyű porát.”

A tűnt idők ködében emberek arca lobban. Nekifeszülve

hétrét görnyedt nappaloknak, átfénylenek egy örvénylő századon.

Vasútépítők. Őket idézik oldott szavak. Ág reccsen, avar zörög,

omlik a rög. A tarlókon, a sziken, a felvert gazban szaggatják a földet.

Kövek zuhognak, napszítta érc csendül, - értő a mozdulat-,

s amerre járnak, vasból vert út támad utánuk. Amikor elérték e

vidéket, megálltak a sínek között, kérges tenyerükbe fogták,

s az állomáson várakozóknak fölmutatták az útra hívó végtelent!

Vaktükörkép

Lélekszakadva

Szaladok

Elől

Magam

Én

-----------------

Én

Magam

Elől

Szaladok

Lélekszakadva

Kísértetkastély. Tükörfolyosók,

szirénhangfoszlányok.

Lidércvihogásos zegekből zugokba

inalok-lótok. Nyomomban én.

Előnyömnek gyors futásom veszte.

Lihegésem közel, ugrok!

Préda a testem.

Nyakamon markom, szívom a vérem!

Útjelzők

Tetszhalott hangfal, halálra gyászolt ünnep,

gazdátlan mosoly.

Játszótériszony, ablakon betévedt kő,

szóvirágszirom.

Meseországút, rétté szaladt koszorú,

föllapozott szem.

Sötét fényszórók, örvény pörgette ladik,

világháború.

Alakváltó hit, sírokhoz komorult kedv,

lombhullató szív.

Napot kioltó csonkig-égett szerelmek,

leroskadt fejfák.

Tűzmadarak

Szikrázó szemekből, lobogó szívekből,

lángból-szőtt szavakból,folyton-izzó vérből,

csak hordták a fényeket egyre.

A megszámlálhatatlan sugarakból világnagy

máglyát emeltek, s elégették rajta a halált!

Tönkremenetelés?

Tánc mankóval? Félkézzel taps?

Jövőbenézés üvegszemmel?

Elfogadlak, elfogatsz?

Ha elhagylak a foglyod vagyok?

Gödörből csak az ég ami látszik?

Fej is meg írás is?

Közös állás közös falhoz?

Halott patkány, döglött koldus?

Az igazság fekete özvegye pénz?

A cédrus társa láncfűrész?

Nem szoroz, foszt? Sok a sokk?

- Egy állat szűköl, vagy én?

Tisztítótűz

Sírásra görbült szájig ér a csend!

Fogak mögé falaz szitkot, átkot, káromlást.

Dohog, csak a tűz dohog.

Legyek, sáskák telve kukák!

Kötelekbe ivódott fel minden nesz.

A föld sikolya lánzsahegyen.

Fű se rezdül, vérpad nyomja s döbbenet.

Mukkanni a dalnok sem mer!

Siralma, fent kaszán nyaka, hangtalan.

Dühödt Isten haragja is,

bár bősz az ég,dörgés nélkül villan el.

Sírásra görbült szájig ér a csend!

Fogak mögé falaz átkot, szitkot, káromlást.

Dohog, csak a tűz dohog.

Tetszhalállepke

Már alig volt élet benne, amikor

nyitva maradt a skatulya. Kitördelte

színes szárnyait, lekecmergett a

gombostűről. Kínlódva-csúszva egy

elfelejtett ígéret alá menekült.

Beszőtte magát csend-selyemmel, és

a tegnapkitörések elől visszagubózott

az évszaktalan magányba…

Talpalatnyi arc

Járom az út. Rajta szolga araszolgat.

Megy a lét visszáján, néma dalt visz száján.

Mély szakadék…

Az ájultfehér csendben puszták kiáltanak…

Szomjúság földje

Törékeny rezdülés. A lélek hárfáján

pattognak a húrok. Eldobott pásztorbot…

bégető gyávaság… gaz verte ígéret.

Elveszett emberhang… csönddé vált próféta…

pénzre ver hét főbűn. Toronyló forgószél…

megvadult szívverés… átvérzett szabadság.

Idegen oltalom… egyszervolt eszmélet…

vajúdó virradat. Ránk csókolt árulás…

megváltást ígérő szép magyar golgota.

A szomjúság földje… egy csipetnyi só.

Szemében csillagok

Víz felett jár, föld alatt hál. Nappal

árnyék, éjjel fényjel. Őrt állóknak

virradatot, elítéltnek kegyelmet hoz.

Kezében kezem, talán elvezet

ahhoz, ki elveszett. Zöld szeme

csillag. Fáj, amikor néz…

Semmitmondó haiku

Tegnap szántottam,

ma napestig vetettem.

Holnap aratnak!

Semmiből semmibe

Nincsek mögött, vonat előtt, gyökereket tépve,

lépésről lépésre.

Átok alatt, sasok felett, szélfutta rögökön,

útról útra.

Részeg vackán, omló házban, hangok mosolyáért,

táncból táncba.

Szárnyaoldott vércsevágyban, szépséget koldulva,

küszöbtől küszöbig.

Virrasztók közt, cellamagányban, dadogva lázadó imát,

faltól falig.

Senki földjén, vak szemében, lakatnéma szívvel,

ködtől köd felé.

Keresztúton, lenkötélen, lélekre vetkőzve,

semmiből a semmibe…

Rejtőzködők

Ölelésben rácsok, lombpalotákban dér. Arcodban arcom,

sebeinkben tépőzár. Nyűtt cipőkben tévutak. Búcsúzásokban

koszorúk, örökös csillagragyogásban emberméretű ketrecek,

milliárdnyi börtönőr. Hajnali vekkerekben csörgőkígyók,

dögkeselyűk szemében töröttszárnyú szép madár. A vérhez

láncolt rohanásban örökös térdreroskadás. Gondolat-forgácsban

kocsmaasztal, égkék fátyolban áradás.

Csuparongy zászlókban szélcsend.

Fahéjillatú szívekben szörnyethalt tündérek,

tetszhalott fákon rügyek. Százszorszép álmok a rügyben…

Pokoli színjáték

Az aláaknázott vértengerparton

haláltábortűz lobog. Égig pattog

róla a sárgacsillag-szikrás szégyen.

Körülötte tetszhalál-táncot járnak

a tévútonállók. Fekete zaj…

A közeli szeméthegytetőn

vészharangjátékba kezd a

napvilágtalan emlékezet.

A mocskosbarna csatamező fölött,

szájukban méregzöld levelekkel,

hamuszürke galambok köröznek.

Amíg újratöltik a fegyvereket,

megpihen a Halál, az átlőttszívű

katonákra galamszűrke hamu szitál.

Pogány fohász

Ha imádkoznék, kérnélek:

adj nekik új erőt,

hogy őket el ne sodorja

a csüggedés árja,

mélyre ne húzza a félelem

és a harag hínárja.

Verejtéket ívó rögökön,

megfeszítőidnek, adj

gazdag aratást, Uram!

Noé dala

Borból lettem, borrá leszek.

Félek, hogy a vízbe veszek!

Vérem ötven fokos, alkoholos oldat.

A járda szélén ülök, ugatom a holdat.

Boros gondom konok. Folyton

torkomon csorog. Rombol, s dorombol.

Borból lettem, borrá leszek.

Félek, hogy a tüzébe veszek!

Mintha én

/ Félálomban /

Fűtetlen csönd.

/ Csillagtüskés bozót az ég. /

Árkok, gödrök, felszedett kövek.

Bukdácsoló részeg, utat rejtő sár.

Tévelygő száguld.

Fékezés nélkül…

Nem hallható sikoly, végtelen tusa.

Mintha én…

Fűtetlen csönd.

/ Csillagtüskés bozót az ég. /

Letesz engem a lant

Korom: korom. / És pernye./ Álharc, népzavar.

Zajtüske nőtt az énekvirágon. Előttünk bezárt

ajtók ácsorognak. Megfogant az átok Káin unokáin.

Fellegek fürdenek a sugárzó homokban.

A közöny mocsarába szórom színarany

abrakját, s bekötöm lovamat égő istállóba.

Eméssze tűz szárnyát, csikorgó zabláját,

villám verte nyergét, mennydörgő patkóját!

Könnycseppkő

Alig-szoba, nyirkos falak. Testes hidegben

vézna fény. A vetetlen ágyon elvirágzott álom.

Az ablaktalan sóhajban mécsláng inog, faragott

szenteket rág a szú. Az összetákolt asztalon

átégett terítő, rajta poharak lepték el a port.

Fonnyadnak benne a percek. A rozzant széken

lejárt naptár, kopott dobókockák. Letörölt

kazettán süketnéma dalok. A falon körzőcédula.

Forró sugarakat szór az éji homályba, amíg

lecsorog egy elfordított arcon…

Ködtengeralattjáró

Adósság volt hozománya, örökség lesz tartozása.

Újra-újra sebzi az önélező emlékezet.

Hajói sárba ragadtak, láncot forgat a tánca.

Inog elnéptelenedett szemekben, fogódzik rohanó

szelekbe. Őrizetlenül hagyott némaságban dübörgő

hangfal. Álomvilágot ringatnak rezgő hullámai.

Átláthatatlan, törékeny. Fekete üvegből öntött fal.

Éjjeli menedék. Álommadarakkal kergetőzik. Zaj.

Vérző arcába törött szárnyak csapódnak.

A koromszínű ég alatt, aranyszélű pirkadat lebeg.

Árnyak élednek a falakon, a drótban szögek.

Hajnalodik. Eltűnik a csillagokkal…

Kincsvadászat

Rezzenéstelen célkereszt. Akikre színarany szálai

rászegeződött, sorban kiterítve, mind. Most, mint

agyonhajszolt vadat folyó felé a szomjúság, engem

terelget elé, egy véremet óhajtó telhetetlen hajtó.

Isten telkén

Hózuhogás nyelte el a Napot,

a csillagizzók mind kiégtek.

Ködök ették, elfogyott a Hold.

A falakról árnyék csurog,

a fákról üszkös virágok szirma hull.

A fény sírján szívszomorú ködkoszorú.

Szememben fekete tűz lobog,

sötét bűn éget, riogat. Hogy sohase féljek,

szegekkel általvert tenyered simogat.

Hon, vágy, vér, seb

/ Vér, seb /

Sok jajt, kínt, gyászt szül e táj. Itt a bús

nép csúf kép, az éj, a csönd, s könny az úr.

Itt az unt lét rút prés, árny, lánc és rács.

Köd a szó, zaj a dal. Füst a hit, jég a szív.

Nyűtt rongy a kedv, tűz a gond, mi úgy ég,

mint mart heg. A hon: vágy, vér és seb…

/ Hon, vágy /

Nem szül már e táj gyász, kint és jajt.

Itt már nem úr a csönd, a könny, az éj.

A lét nem prés, lánc és rács. Nem köd a szó,

nem zaj a dal. Nem mart heg a jó kedv.

Itt nincs tört hit, nincs bús szív. A hon már

ép és szép. Nem vágy, nem vér és nem seb!

Fényes kövek

Közönytenger, szorongó sziget.

Itt háttal állnak egymásnak a fák.

Félelemtől szemetes az álom,

nem vetők aratnak, az át-meg átkeresztelt

utcákon újraosszák a nyomorúságot.

Leülök egy fényes kőre, és naphosszat nézem

ahogy végeláthatatlan sorokban,

talpig nehéz fegyverzetben,

visszahullott imákon menetelve,

a front felé vonulnak szívemből a katonák…

Fekete szivárvány

A vörös utálja a sárgát.

/ „Vad! Megharaphat!”/

A narancs haragszik a vörösre.

/”Égethet, rázhat!”/

A sárga orrol zöldre

/”Rám tekeredhet!”/

A zöld gyűlöli a kéket.

/”Fertőz vagy mérgez!”/

A kék pikkel a lilára.

/”Béníthat, fojthat!”/

A lila rühelli a narancsot.

/”Megnyomoríthat!”/

Eperjeske

„Ahol születtem: falun volt, ott sarkon állt a sarkibolt.

S a szélin széles faluszél, hol szeles időn fútt a szél.”

/ Simonyi Imre /

Epreskert lehetett egyszer e hely –meg nem lelt felelet

perzsel-, s lett csendes emberek helye szeles Keleten.

Sebes csermely mellett hegytelen terep, melyen ezer

ember letelepedett. Keskeny szelt telkeken megszentelt

fedelek, benne rend s meleg. Neve embereket serkent

felemel,melyeket e helyhez lelke szegez le.

Lehetett epreskert e hely egyszer, - perzsel meg nem

lelt felelet- s lett emberek csendes helye szeles keleten.

Cipelt hűség

Kimondatlan: üres kalász. Halál arcán marás,

szárnya hitünknek. Szöggé hegyeződik

drótban, kilátóhely gyalultan. Viharban

szélmalom, erő nélkül kaméleon. Átokmondó

ima, ami értűnk könyörög. Haragban

jégeső drága vetésen, vagy tengert elengedő part.

Éji égen, mint kisiklott csillagvonat vesztegel.

Cipelt hűség föllármázott szívekben,

szavakba fagyott arc, ha behavazzák idegen telek.

Avarravatal

I

t

t

nyugszik

         a

v

i    Bohóctarka kertekben,

l    virágok közt, szél és dér

         á   jár. Reggelre a föld sebeit

g   fagyott szirmokkal befedik!

6 6 6

/ Antikrisztus /

Amikor eljöttek az utolsó idők, megjelentek követői,

s körbe ülték terített asztalát. Felszeletelte nekik a

parasztos pizzát,bort és colát öntött a színarany

kupákba. Vacsora közben bekapcsolta a TV-ket,

és új parancsolatot adott:Mostantól az idők végezetéig

nézzétek,nézzétek,nézzétek !!!