Törvényfarkas

/ Változatok Benjámin László soraira./

Farkas ez. Horgas foga van,

a gyilkolásra joga van.

Joga van. Horgas foga.

Ez farkas. A gyilkolásra van.

Van foga, horgas.

Ez a gyilkolásra van. Farkasjoga.

Van horgas foga, a gyilkolásra joga.

Farkas. Ez van!...

Kortárstalanság

Előttünk bezárt ajtók ácsorognak.

Fölöttünk, esőt könnyezve, madárhangon sír az ég.

Emlékezetből kizuhant szavak hevernek szanaszéjjel

a járhatatlan utakon. Tűzbenézők, átlátszószívűek,

madárcsontúak. Közöttük ázott kabátban, pocsolyából pocsolyába

lépegetve, virágmintás szemek, békekék

szándékok, gondtalan visszhangok, édes tiszta csendek,

arcrejtve, vonulnak valahonnan valahová végleg.  

Jövendőmondó

/„Én vagyok ez a fa. Kövekben

lüktet az arcom. Ne szidjátok

a fűszálakat, ha elalszom!”/

                       / Madár János /

Bölcső leszek –sírhat bennem

az élet-, vagy támasza részeg

könyökének. Földig görbült

hátnak megvetett ágy, dérverte

kályhában fölcsapó láng.

Talán kötél alatt rozoga

sámli, mozduló koldus kezében

hajlott bot. szégyenfa, amihez

verset kötöztek. Lehet, kiapadt

ér fölött híd leszek. Tán ringó,

lenge bárka tenger törte háta.

Talán szétdöntött kerítés, vagy

barakk bezúzott kapuja. Roskadó

asztal egy vakító várban, lehet

semmibe néző faragott fej.

Fölemelt rúd, amin tépett lobogó

leng. Talán kifakult csendélet

szúette kerete. Lehet, keresztté

ácsolnak istenfélő népek. Talán

lombot eresztek, s a fagymarta,

hófoltos kövek közt újravirágzok.

Jelenések könyve

Minden tövis rózsa nélkül.

Térdig szirmokban jár a dér.

Az újrafényesített szelekben

nyugtalanok a határkövek.

Aláaknázva minden kézfogás.

Embertenger, szorongó sziget.

Kedvük kényén, együtt, törvények

gyékényén, árul őr és rab.

Idegen iga, eladott ige.

Az áldások hegyéről átkot szórnak

a nyájnélküli pásztorok.

     A pokol már a tornácon.

     Kígyókhoz hasonulás,

hason vonulás. Lincsel a nincsen.

Rongy kalmárok felé indultak

az aranyló templomok…

Ikarosz szárnyai

Hallottam egy öregasszonyt, tamáshittel

háborogni, nagyanyámmal egyidőst.

Isten végeláthatatlan birodalmát háborgatni,

ember égbe nem mehet.

Csillagok közt lelt hazára öregasszony unokája.

Égvándor, űrhajós.

Fénybevont lélekkel,sasok között,naphosszat,

föl-le-föl röpködött rissz-rossz szárnyakon.

Egy nap elhagyta a Földet, s a Napot vette célba.

Lángra kapott szárnya. Reccs-ropsz, lezuhant!

Hipp-hopp véget ért ringy-rongy élete. Bim-bam!

- Füstölgő szárnyain mozdul egy csigaház…

Holtakkal táncoló

Kirakat, nagy lakat,

három kenyérrel jóllakat.

Hitből font ostor,

szentre dőlt kolostor.

Hőstemető árka,

szíven lőtt madárka.

Hitvány hamisítvány,

áruló tanítvány.

Talpig setét napok,

reverendás papok.

Hol kígyók között élnek,

holtakkal táncol a lélek.

Hazafelé

Acéltestű utakon suhan el vonatom,

a rég elfáradt ütközők zenéjét hallgatom.

/ Egy zajba szövődött távoli ének,

örökös menedék, hív szakadatlan. /

Monoton e fémzene, mint sínek világa,

melyet itt-amott tör meg egy váltó iránya.

/ Otthoni arcok, tengere vágynak, 

meseszép töredék, most hazavisznek. /

Elfutnak a váltók, visszaáll a csend,

emberek villannak, várnak odalenn.

/ Míg örömöm aranyát szertedobálom,

hamuszín fákon fény leveledzik. /

Halálon is van hatalom

/ Jámbor bordal /

„Józanul? Ebben a részeg csillaglugasban?”

                                          / Utassy József /

Ablaktalan szűk szobában, szemfájdító

ködszínű fényben,ében tollú hollók között,

fékeveszett táncot jár az este. Sötét gyöngyöt

ráz a teste. Lidérchorda asztalomnál, menekül

a józan szolgám. Két kezemben üveg-eke,

kígyós ugart szántok vele. Tört arcomon vérző

akók, ég veletek árnyéklakók!

„ Halálon is van hatalom!” –óbégatja részeg dalom.

Öreg borom tüze éget, rámgyújtja a sötétséget.

Főnix

Részeg-boldog szárnya-oldott

vércsevágy.

Karma éles, mindig éhes,

vére láng.

Szárnya lobban, teste robban,

porig ég!

Szíve dobban, újra lobban,

lángra kap.

Folyton ég!

Elnyeli a hő a világot!...

Földanya sír

/Tíz sor az Indiánok könyvéből./

Rossz idők vanni.

Jönni új banditák és akarni arany.

Elvenni hegy-völgy,

mérgezni kék csobogás, perzselni mező.

Sátraink feldúlt.

Rémülettel telt szemünk viperák hona.

Rabolni zsoldos,

meghalni hű bizalom. Már alig élni.

Vaklál bennünk hit.

Soha többé nem béke. Földanya sírni!

Festve feketére

Tejfehér folyó, holdfehér malom.

Falfehér forgás, hófehér halom.

Holtfehér arcok, nincstelen tenyér.

Sófehér könnyek, kölcsönkért kenyér…

Éjszínű zaj. Ében szárnyon száll az

álmom, fekete csőrében sötét kavics izzik.

Egy gramm Grimm

Jót a jóért, szót a szóért, várj és kapsz!

-szólt a hóhér. Alszik az ördög, hallgat a

fegyver. A félhomályban világtalan gyűlölet

ragyog. Haldoklik. Minden szívben mennyei

béke honol. A becsületkassza telve arannyal,

a törvény előtt mindenki… Révben a bárka!

Drogtangó

Kéményem felett víz, hajóm alatt homok.

Szűk zárka falára vészjeleket rajzolgatok.

Vak tükröm borostás, elkerül a postás.

Halálfejes vágyban, álomba selymes fű ringat.

Körülöttem örökzöld kacajok kergetőznek,

tigrisek mancsából esznek az őzek.

Csillagrács

„ Arcunkra utak pora tapad, végtelen,

csillagot álmodó puszták dideregnek mögöttünk.”

                                                        / Bari Károly /

Kezdetben volt a csönd. Lebegő unalom.

Sűrűsödött egyre, s mi kövület lett benne:

csillámló remény. Szétrobbant, a csendnek

törve súlyos falát, robajjal az űrben,

szétszórta önmagát. Felfénylő elemei

kozmosszá lettek, s távolodva egymástál a

végtelenbe tűntek. Visszatért énekük életet

hordozva, s rárakódott csendben egy

földszínű szilánk vénülő vállára.

Végtelen cella az ember világa. Ködfalát bontja

kíváncsisága. Elszállna, mint fény, mit elcsábít a tér,

de gravitáció lesi nehéz szemmel lépteit öröktől,

míg él. Csillagrács fénylik a kozmikus zárkán,

álkulcsok törnek nyithatatlan rácsán.

Mégis a rab, babrálja a reteszt, szabadulni próbál…

Csillagok árvája

/”A varázslatos fehér kő”/

Sehová, semmiért? Bárhová, mindenért?

„ Úgyis hiába! ”- Aztán mégis elindult.

Sehová, bármiért, bárhová semmiért!

Most szakadt ruhában, koszos padokon

fekszik. Szemében álmatlanság strázsál.

/Súlyos csöndeket mázsál./ Mocskos

kocsmákban iszik maradék borokat.

/ Ilyenkor hozzá indul a tenger./ Ítéletidő.

A szégyen melegíti a jéghideg esőben,

ha bogárnyi létén emberek kacagnak.

A sziromszárnyú holdfehér követ, élete

súlyát, körbekínálja. Az vesse rá elsőnek, aki…

Csendszóró

A mélyre hűlt időben először a mosoly

szakadt le róla. Utána az állig gombolt

magabiztosság. Szétszéledtek álmai,

kék szeme lángja ellobogott mind.

Azután elmaradtak mellőle a vágyak.

Később összedőltek aládúcolt ünnepei,

majd lepattogzott szívéről a szivárvány.

Végül magára hagyták fölnevelt szavai.

Biztatnak varjak

A hold alatt fellegek, a felleg alatt ködfalak.

A ködfalakon varjak.

A varjak alatt hófúvás, a döghó alatt tücsöklyuk.

Benne sírdogálok.

Fölöttem köröznek, s töretlen szócsatazajjal

biztatnak a varjak.

Káromolt égből néz le rám az Úr. Míg égszínkék

szeméből elhízott könnycseppek cipelik

szerteszét a szomorúságot, nyelvemre száradnak a

megfeszített igék...

Bárányok ujjongnak

/ La Fontaine + sír /

A nincstelenséget már nehezen bírták,

ezért összetanakodtak egyszer a birkák.

Tőrbecsalják az őket őrző vad kutyákat,

és eladják azokat jópénzért a sintérnek.

Kibővítik abból a szűk aklot, s azt,

mivel közeleg a tél, kiadják bérbe a

„fázó-éhező-átlőtt-oldalú” farkasoknak.

A nagy tervre mindannyian rábégettek,

s ahogy elgondolták, úgy is tettek…

Az arcnélküli Ember

A kölcsönkapott létből kisétált kincs a kacagás.

Ünnepnapfogyatkozás. Ránk feketedtek az álmok.

Az ablaktalan napjainkban tévhittérítők.

/Más szóval másképpen, más arccal más képen./

A zsákból varrt utcákon tehetetlen a sóhaj.

Megvakult tükrünk, mint hőségtől a föld,

láztól a száj, hűségtől a szív, megrepedt.

Harcunk maszk, alászivárgott arcunk.

Aratás

Zörgő szalmaszálak,

szétömlött, holt kévék,

napsárga sivatag,

tüzet hozó szélvész.

Acélrácsok között

vergődik az Élet.

Por szállong, törmelék,

némán dalolt ének:

„Rostálom a búzát,

tisztogatom másnak,

s fel se nézek soha,

nehogy messze lássak.”

Anyám éjfeketében

/ Játékhalál /

Dérhideg éjjeleken, ha álmából kitépte

ordas riadás,égi trón felé röppent nyűtt

könyörgésének hitszárnyú fohásza,ezer

folttól foltos jóremény-vitorlát makacs

gátként vetve irgalmatlan szélnek.

Magány-abroncs zárta jégbordás prései

engedtek ilyenkor,súlyától fosztva meg

járom-évek raját,mit zálogért fizető

-konok álomtörő-könnyező fény szőtt át.

Adjon az Isten

/ Nagy László hangján. /

Társat, kincset, szót szóért, szelíd hitet, jót jóért.

Termőágat, dús mezőt, tiszta kedvet, árnyűzőt.

Földre leszálló mennyei békét.

Észrugdosó vágyakat, vágyfolyamhoz gátakat.

Gondesőhöz esernyőt, kalászerdőt, görnyedőt.

Messzi utakhoz visszatalálást.

Csodaszóró ünnepet, emberarcú éveket.

Áradt remény patakot, táncbahívó dallamot.

Szép szavakat, hogy kedvre derítsen.

Virágoknak illatot, áldott égre csillagot.

Élethosszig szerelmet, mosolyt, ami melenget.

Szürke szemünkbe százszínű lángot!

A tragédia Embere

/ A hallomások könyvéből /

Vég nélküli tudata önmagával határos.

Gyermektelen falusi nőjét, aki legszebb

a világon, elnyelte a város. Téve nappallá

éjt, dolgozik, hisz munkanélküli, szegény.

Éhezik. / Elvett földjén gazdag a termés./

Mit neki megparancsolnak, szabadon teszi.

Szolgája egy-napot-se-dolgozó úrnak.

Koptatja kihűlt templomok padjait és szidja

az Istent. Írástudatlanként történelmet ír.

Multbatekintő. Nincs köze jelenhez, jövőhöz.

Nem ép eszű, hisz még nem bolondult meg.

Békeszerető. Háborúi sosem érnek véget!…

A látogató

A kétségek ajtaján súlyos zár.

Az egyik kilincs magasan,

a másik mélyen. Kopognak!

Álomvilágvége! Szememben

szétrebbennek a kísértetek.

Megcsikordul a csend ajtaja,

belép rajta, s eltemetetlen

vágyakat áztatva, szurokszín

hajából záport ráz a hajnal.

2ség

Ha a semmi jelenléte üresség,

a nemlétezés a semmi

szétáradása a nincsben?

A hiány hiánya minden?

Ha minden levéltársam lehullott

rég, de engem a tél az ágon

hagyott, biztos, hogy levél vagyok?

A csönd zsoldosai

                                „Király léptet…honfivér…

                                 vadat és halat …hol van,

                                 ki zengje…halomba,mint

                                 kereszt…ég az ég! Ötszáz,

                                 bizony dalolva ment

                                 lángsírba walesi bárd,

                                 de egy se bírta mondani...”

                                                       Arany János

Volt idő, hogy így beszéltek:

„A város arca tiszta nevetés,

az országban az öröm szertenéz.”

Volt idő, hogy így beszéltek:

„Mit ér a panasz, zokogva?

Dúl-foszt a sok úr, kacagva!”

Most néma a szirt, nincs szava

mélynek. Lent és alant, hallgat

a lant…

Jeges csöndben didergünk újra.

                               A fűtetlen szívek közé egy

                               roppant lehelet befújta a telet.