Üzenet a mesternek

„Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.”

                   / József Attila /

Életünk csupa harc! Ostromgyűrűt

húzott ujjainkra a kor.

Benne, aki szegény, az talán munkás,

s korán már nem csak a mosónők…

A hősök és az árulók irataikat

csereberélgetik, haldoklási

jelenetet rögtönöz a

soha-többé-meg-nem-ismétlődés.

Sohasem járt útjainkon erőltetett a

menet lélektől lélekig, fekete

egünkön vér a szivárvány.

Két csata közt csend szemerkél.

Isten szája sírásra görbül,

rohamsisakból isznak a galambok.

Tehetetlen szimfónia

/ Belső színjáték /

Zászló nélkül, lélekvesztőn,

hazatért hajós.

Tücsök a máglyán.

Júdás idő, ragadozó föld.

Megkötözve születéssel és

halállal. Éden vermeiben rab.

Helybennjáró Odüsszeusz.

A csönd árnyéka, kútbanéző.

Szelídítené a világot,

egymásra köveket emel.

Kérdezőknek felelet,

kereszten irgalom.

A szegények királya

+

+

A

jeg

es-fe

hér csi

llag után

összefagyott

pásztorok sietnek

az úton. Nyomukban

porhavat ragad táncba

a szél. A vakító jászolra

ködkutyák ugatnak, vacognak

a Három Királyok. A csöndes

éj közepén, angyalok közt, kisded sír.

A rokontalan hideg

fényben örömének izzik fel a szánkon.

Megváltó született!

A szegények királya.

+++

++++

Siratóének

Felbizsuzott múlt, falra kent jelszók,

hadrakelt imák.

Hangszigetelt száj, méregpohár-köszöntő

könyves szemmel.

Járom a magyar igazság! Sötétzárka

népünk tanítója.

Gyűlik a kényszer, gyötör a kell. Kilöttyent

fény a mosolyunk.

Bátor a senki, seftel a hittel.

Trónja: háta szegénynek.

Ki itt tollat fog, toll által vész, ének által

aki dallá lesz…

Rózsák háborúja

Hogy sose nyíljon

áldatlan föld felett,

fűst-sötét emlékben,

ünnep árnyékában,

szívnehéz énekben,

könnyes balladákban

ébenszín szirmaim

szélnek tépdessétek!

Kulcsrazárt séta

Bajban egyként, nincs-zuhogásban,

még valamire várt.

Sebző árnyban, köd-diadémben,

valamire várt még.

Állig dacban, néma harangként,

még várt valamire.

Hitben törten, csöndsivatagban,

valamire még várt.

Félve a rossztól, gondkoszorúban,

várt még valamire.

Éji gyászban –ajka pecsétben-,

várt valamire még…

Kék fecskék

A fénytől. Mint a fény a hittől.

A hittől. Mint a hit a fénytől.

Mint a hit, mint a fény az éjtől.

Elszürkült szememtől búcsúznak.

Hidegösszeroppanás

A fákon, az úton, a kertben mézédes színek.

Nyár van. Fölborult a hőség kosara.

A fényben zuhanyzó parkban, féltve őrzött

leveleit olvasgatva, egy telefirkált padon

üldögélt, lenge ruhában. Magához szorította,

majd széjjeltépte valamennyit, és az apró

darabokat a hétágra izzó Nap fele dobta.

A visszahulló fecnipihéktől összeborzadt.

Azt hitte hó esik, és megfagyott a lenge ruhában.

Hiányok hiánya

                       Krokodilkönnyekből a bánat,

fakó csendéletből az élet.

Bús kacagásból a hetedik

krajcár, lélegzetből a lélek.

                    A bűn pusztájából a kiáltó szó.

Mag az újraszántott lelkekből,

jel a belső labirintusból.

Egy szék a fény asztala mellől.

                  Hiszekegyből a kétszerkettő,

a hol-volt-hol-nem-voltból a volt.

Kihűlt csipkebokorból Isten,

az összedőlt keresztfáról a Holt.

Füst a víz felett

Szótlanul állnak a parton a szerelmek.

/ Talpuk alatt tépett szárnyak. /

S amíg döbbenten nézik, ahogy a szív

részeg-boldog hídjai mind leszakadnak,

füstkoronás árnyak szétlopkodják

kincseit a vérehulló nyárnak.

Ezer dal, ezer fal

/ Modern szinkron /

Rideg könyökök kopnak, rejtett csapdák telnek,

állók támasza dől. Agyközelben pattannak

lüktető erek, féltett dallamot töröl a fej. /Ezer fal

előtt, ezer dal teteme./ Elszámlált altatók mély

gödröt kaparnak, fejfákra rovogat leküzdhetetlen kór.

Fölmetszett erekből csobog a magány, törött cserepek

alatt vágyakat legel a fagy. Szélsodortak ámulatára,

egy üvegszemű mutatványos lasszót vet a pultnál,

létterelő mozdulatokról verejték gyöngye hull.

Levegőt koldul a szegény, omladozik kunyhó és vár.

Lelkem után nyúlnak a gépek, szemétre dobják dalaim.

Újrafényesített palotákban, telt kaszinókban, árulók és

szolgák között, - minden kézben színarany amulett -,

pénzbemártott arcok előtt, pörög a rulett…

Évszakok

/ Bizonytalan rekviem /

Sebzett az égés, égetett a seb.

Láng lobogott valahol.

Tavasz volt. Talán tél?

Hozzá láncoltak a szavak,

hozzám szóltak a láncok.

Nyár volt. Vagy tavasz?

Igazak álma, álmok hazugsága.

Haragos, bősz Hold.

Ősz volt. Nyár talán?

Porba hullt a fény, fényben szállt a por.

Beomlott égbolt.

Tél volt. Lehet, hogy ősz?

Elvesz a föld

Az elhagyatott állomáson rég egyedül volt.

Csak a szél hempergett lábainál a

csontvetkőztető fagyban. A töprengés falának

dőlve, felhorzsolt lélekkel, a senki földjén

szüretelt. Messziről zörejt hallott. Összefogta

magán bánatbarna kabátját, s kortyolva a

megkönnyebbülést, közelebb ment a sínekhez.

Égvefelejtett ország

A felperzselt utcákon ledöntött szobrok.

A leszakadt hintákon, szíven lőtt katonák.

Az átvérzett zubbonyokon mozdulatlan

legyek. A parkban hamuba temetkezett fák.

A vízszintes tornyokban csendre intett

harangok. A halálosztó szavakban tűz.

A folytonégő tűzben egy égvefelejtett ország.

Az állatok szemében lakatnéma döbbenet…

Boldog fogócska

Hiába csont és bőr katonája igaznak,

ha nincsen kenyere, szavát szegi meg.

Néha csal, mert látszik. Csillagvonata

kisiklott égen vesztegel. S ha az éhség

bujtatja el, játszva talál rá a halál…

Belső éj

Kidőlt az idő fája, elveszett a tér.

Mától zárva az égbolt, feltámadt az éj.

A gondmadár szárnyai árnyékot vetnek.

Koromszín tollain nem jut át a fény.

Hózuhogás nyelte el a Napot.

A csillagizzók mind kiégtek, ködök ették:

elfogyott a Hold. Sötét vonat robog át az

égen, fekete minden ablaka…

Átokmondó ima

A csillagfényhidak álmaink alatt

mind leszakadjon, aranyló búzánkra

július havazzon. Kedvünket szegje áruló

szerető, dalmadarunkat némítsa temető.

Viszály dúlja fel ünnepeinket, semmilyen

Isten ne áldjon meg minket.

Tágas a csatatér, sok még a vérünk.

„Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

mert akkor végünk, végünk.

Agyba-mart mondóka

Felkötnek, levágnak, elfödnek, kiásnak.

Kiásnak, felkötnek, levágnak, elfödnek.

Elfödnek, kiásnak, felkötnek, levágnak.

Levágnak, elfödnek, kiásnak, felkötnek.

- Acélidegeit elmarja lassan lelke

vakrozsdája. Míg megmart idegei

tépik szaggatják foszladozó lelkét,

az álmennyezeten megfeketedik a fény.

Kéményébe a fűst, és a korom

visszalopódzik. Kályhája deresedni kezd,

s a megkérgesedett hamuból a letarolt

erdők felé indulnak az elüszkösödött fák.

A változás szele

/ Együgyű mondóka /

Vége van a nyárnak, didergő imák Isten felé szállnak.

Mehemed cowboy lett, seszínű tehenek bikavért

vedelnek. Hegyek között, házak között várak, család

helyett csend. A cinege talpát balettcipő töri, szomorúfűz

röhögi. Lánc-lánc acélláncon őrkutyák ugatnak, rabok és

őrzőik rajtunk mulatnak. A part alatt, a domb felett,

szántatlan földeken keresztet vetnek, híd alatt pad alatt,

a Halál rongyára koldusok hevernek. Szélcsend van.

Lobognak a zászlók. / Bújj, bújj zöld ág, jön a tél! /

100 év magány

„ Hallja, míg él. Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett kívül-belül

menekülő élő elől a legutolsó menedéket.”

/ József Attila /

Nyüszítsétek letarolt erdőkből tovaszökellő vadak.

Ketrecajtók nyikorogjátok, sisteregjétek beoltott tüzek.

Vijjogjátok irigy szívek.

Fehér bototokkal kopogjátok vak szavak, csörömpöljétek

törékeny álmok. Csaholjátok pénztelen kényszerek,

vacogjátok rablott ékszerek.

Zúgjátok kifosztott kagylók, csendre intett harangok.

Dadogd elvágott gyökerű árvaság - hiába tagadja némaság –

nekik Te nem fájsz!...

Szavak árulása

          / Kinek írsz, Arany? /

          „Tanárnőnek….osztály

          létszáma:….Hiányzik:

          Petőfi, Vörösmarty,

          Arany, Ady, József Attila…

          Toportyánok, jó hiénák és

          az őrület vannak helyettük…”

          Hogy ne legyen jel,

          senki már ne kövesse,

          kisebb, egyre kisebb,

          nagyító nélkül alig látható,

          homokszemnél apróbb,

          pontokká zsugorított

          betűkkel, mint szégyellni

          való nincstelen rokonét,

          írják le a nevét: vers…  

Légy szó mindhalálig

Húzd rá! …de mégse! A kutya se olvassa.

Leállt szív, bealudt tűz, zárba tört kulcs.

Roskatag csillagok lábainál, mint hegyben

az omlás meglapul. Nem kell! Háborog

szennyes ár, hullámsír, nekell-óceán.

                   Telihold van. Alszik a pásztor.

Farkasüvöltésben áznak az aklok.

Kitörök! Vagy be? Dördül a hangom!

Átlőve testem, újra elestem. Vagy mégse?

„Hajnal dől már az égnek, kövekkel

völgybe hegy biceg, félek, Istenem félek,

szégyen a vers, ha senkinek.”

Szégyenhez hallgatás

Se víz, se hajó, csak a kalózlobogó.

Se kutya, se lánc, csak csaholás.

Se tiszt, se közlegény, csak a parancs.

Se ütközet, se hősök, csak temetés.

Se Júdás, se megváltó, csak az árulás.

Se őr, se törvény, csak a csend…

Verseimben vérző fény

Verseimben

a didergő énekekre,

tűzmadarakra,

százszorszép ünnepeinkre,

Ikaroszokra,

lélekvesztőkre,

csendre intett harangokra,

csupa virág emberekre,

csillagsiratókra,

könnycseppkövekre,

csendszórókra,

átokkal kötözöttekre,

nehézléptű nappalokra,

valahonnan,valamiért,

vérző fény hull…

A bűn útjai

Ezeken márvány, törtetők, azokon járvány, tört tetők.

Ezen lomhalom, rom s korom.

Emitt sexbárok, bankárok, amott bunkerek, barbárok.

Itt tömegsír,tömeg sír.

Emerre igék, opera, amarra igák, vipera.

Ott alvó sátán,rabok sétán.

Előre rév, vissza vér. Azon a harminc ezüst körbejár.

Erre hiába,arra is…

A lovakat…

Rémmeseszép alkonyragyogásban

a gisz-gazos árokparton feküdt, közel

a dögtemetőhöz. Nem volt már benne

élet. Rajta se szőr, se bőr, se hús, se vér.

Csak az istráng, csak a zabla, csak a

hám, meg egy rádobott, rojtosra font

ostor. S az ütött-kopott patkóján

egy tollászkodó nagy madár...

A szegénység pallosa

/ A lélek golgotái /

A szegénység pallosa borotvaéles.

Isten dühétől fényes, tövisek lángjában

megfürdetett kard. Véres pengéjét

csorbultan látni nem fogod egyhamar.

/ Az aranyborjú napszámosa. /

Nap mint nap öl, kaszabol, sebez,

- vasmarkában tartja egy édeni átok -

s csak azt véti el, ki előle kitérni nem akar.