Visszateremtő

Szétfújta a több milliárd sugárzó homokszemet.

Felperzselte az erdőket, legelőket. A szomjazó

állatokat a kiszáradt folyóhoz terelte,

a madarak szárnyai alól kitépte a levegőt.

Tűzre dobálta a gyümölcshozó fákat, magvakat.

Az örökkévalóság pereméről lerugdosta

a csillagokat, tengerbe vágta a Holdat.

Hullámkoporsóba temette a halakat.

Élettelen víztömeggel borította be a Földet,

az eget ráterítette lepelnek. Pokolfekete

szivacsával, tüzes trónjáról letörölte a Napot,

s egymásra bízta az istenarcú embereket…

Várromok szemében

/ Naiv portré /

Fején telefonzsinórkazal, gyomrában lift,

hangjában reszelő. Várromok szemében,

s koromszín virágok szirma. Száján csend,

vagy üvöltés. Szitokszavait ritkán nyelte vissza,

de ha rosszidő támadt, szentelt barkát dobott

a tűzre, s ilyenkor a vihar dühe engedni látszott.

Egyszer pénzzé tette mindenét, rajta vörös

léggömböket vett. Alkonyatkor felment a hegy

tetejére, s szélnek eresztette valamennyit.

Majd leült egy mély szakadék szélére, s találgatni

kezdte melyik lehet a Nap… Lenézett.

Szemében várromok s koromszín virágok szirma.

Szögletes fekete Nap

             Bú a szemében, szenved a kíntól.

Félve a fénytől, nyűtt imakönyvét

tartva kezében, ül a sötétben.

Szeszszínű álom, büszke szegénység,

lakja szívét rég. Gyenge szavakkal

hívja az Istent, mérje le súlyát…

Sodrásban

Égő nádsziget, elérhetetlen partok.

Porlepte holt víz. Lecsatolt szárnyak

- hínár szűrte tükörkép-, súlyos nehezék.

Időtlen idő. Csupa lyuk csónakban ül.

Tudja: soha már. Képzelt hullámok,

hiábavaló jelek. /Köd vonszol hegyet./

Megbillen a Hold. Mélyülő, zöld lebegés.

Többé senkinek…

Részegség

/ Badacsonyi nyár /

„Én nem nézhetek vidámon végig

elhagyott hazámon,

csak mikor részeg vagyok!”

/ Petőfi Sándor /

Alacsonyabb, alacsony. Badacsony!

/… a cipőm sarka./

Meggondoltam: bort!

/ Teste van, teste van, lángoló boromnak./

Úgy mondják: benne van!

Keresem, keresem, de a sokadik pohárban

sem lelem. Talán odaát?...

Még egy kupa! / Utópia./ Már hét út van előttem.

Jön a kasszás, fizetek! Zárótétel: álomrács.

Jeges láncon izzó lakat.

Nyomoraranyozók

Itt minden út a fösvények ösvénye. A nyomoraranyozók

az égig érnek, mindenre ráígérnek. Véremegőrült dőre

dicsekvők az áramot rázzák, lepénzelt jósok a múltat

magyarázzák. Nézetjárvány oltott nép. Ez ám Hazám!

Itt kóbor kutyák őrzik a sintért. Az igazsághoz papot

hívnak, s rögtön ítél a békeapostol. Nem fél a fénytől a

tolvaj, s csak oda leng a hinta. Gáncsol a lépcső, hülyít

a képcső. Sok van mi csodálatos, de az ingyenkonyhánál…

Itt a táltos szárnya törve lóg. Rosszkedvű a szabadnapos

hóhér. Az újrafényesített szelekben nyugtalanok a

határkövek. Aláaknázva minden kézfogás. Ki apja hitén él

s anyja szaván szól, mint bőkezű áldás fáj irigyeknek.

Habár fölül a gálya, megszentelt miseborunkban víz az úr.

Magányok erdeje

A magányok erdeje: égig érő fák.

Rozsdaette lombjait szél viszi hét

határon át. Zörgő avar, bogárnyi lét.

Árny-rengeteg, csöndtüskés bokrok.

Kéregbe forrt sebek. Vad-tördelte

ágak, illattalan, kifakult virágok,

amikre csak vaddarázs szálldos.

A magányok erdejében égig nőnek fák.

Magánadvent

Üres a templom, vacog a csend.

Töpreng a remény, a hit földje reng.

100 féle oltáron 1000 féle ima.

Hull a szó, hullaszó, misebeli várrom,

vasfüggöny, vakablak, nem süt be az álom.

A szószéken pártlogó! A megváltót várom.

Lélekvesztő

Köpködte markát a mester, bárkát eszkábált

a rét közepére, készen lett végre a mű.

Színültig rakta limmel-lommal,

vacak kacatokkal, majd felült a tatra

s a lábát lógatva várta, mikor szakad át a gát…

Légszomj

/ Megtalált ének /

Létem úton lét. Semmim van: szabad szolgám.

Nincshez tartozom. Rendíthetetlen kövek között,

ég alatt hálva, nyomodban felfelé tartok.

Ritkul az éter, alig terjed a hangom.

Lábamon hegylánc. Feléd kiáltott szavak csendre

zuhannak. Mind üvegangyal. Százfele törnek.

Éles szilánk sebzi a fájdalom torkát.

Ének fröccsen a szirtre, gyufalángnyi fény…

Látomás

Lángokban áll MOLDOVA, ég a JUHÁSZ háza, még az ÁGH

is húzza, benne tele zsákkal ADY mulat a múzsákkal.

A CSORBA ég alján NAGY WEÖRÖS FÜST. A KORMOS

FODOR, mint MADÁR verdes a szélben. SZÉP ÁPRILY a

KEMÉNY folyót JÉKELY. Ujjong nyilas nóta: halva van RADNÓTI.

Önkény önként, ámul ÖRKÉNY, akár jégkalodában LADIK.

Mellette, erre, tengerre, arra, ravatalra, vívódik KRUDY, mint

MÁRAI KÉPES. A HATÁR betakarítva. Megpihen a KERTÉSZ.

Száraz /Z/ágon zörög MIKES -”KALÁSZ voltál, most már kenyér!”

A RIDEG MEZEI úton magányos UTASSY bolyong. KISS jelekkel

szólít. Indulok, belső PARANCS, amúgy BALLA-gva, nézelődve,

mint ki angyalok közt andalog. Ne késsek! -szól rám KASSÁK…

Ítéletidő

Semmi markába bújtam én, nem talál rám a költemény.

Feszít e kín.

Nincs és a van közt ébredek, naponta hétrét görnyedek.

Örök körök.

Hontalan bú rí a számon, madárének tűzifámon.

Árva lárma.

Hiányok súlya megaláz, vizes lángokba von a láz.

Bélyeg éget.

Szememben megvert seregek,- néma harangok – delelnek.

Dalom dadog.

Csillagzó vágyat kergetek, vályúba gyöngyöt pergetek.

Vérem verem.

Elkerülöm a templomot, Istenre hittel gondolok.

Tépett lélek.

Üvöltés sebzi fel számat, eladták édes hazámat.

Közönyözön.

Madarak szomja ajkamon, elveszett minden alkalom.

Zárszó: Szárszó.

Lehajlok tiszta szívekhez, közel megyek a sínekhez.

Bizony iszony!

Hungarocellkrisztus

Fóliaistállók, elemes bárányok.

Szintetikus szentek, fröccsöntött bálványok.

Celofánkarácsony, nejlon labirintus.

Műanyagkereszten hungarocellkrisztus.

Harangszóhoz szegődöm

/ Hitrengés /

Az ég mennydörög, naparca vész.

Hasadás fut át a falakon,

felszakad az imák kárpitja.

Rongy ég: lángol az oltár drága selyme.

Mint visszazuhant könyörgések,

porszemenként hullnak alá

a vakolatra pingált szentek.

Térdig arcokban gázol a szél.

A csodahangú persely felborult,

zúg-rikolt a kifosztott ének.

Félelem csorog a kövekről.

Angyal s szép szavú pap menekül.

Meginog a kereszt, s vele az Úr.

A megdőlt toronyból félrevert

harang zuhan. Magát temeti.

Ítéletnapig rajzik a csönd.

Haldokló ének

A didergő magány dalainál,

csak a lelőtt madárral földre zuhant,

haldokló ének szomorúbb.

    Meg a Teremtő, ha rám gondol…

Gyűlölnek

Úgy vélik, víz vagyok. Szomjak mellett várnak.

/ Nincs tovább élete folyónak se gátnak. /

Gondolják: tűz lettem. Hamu alatt néznek.

Azt hiszik elégtem, pernyét szórnak szélnek…

Gálya

Szélcsendes hajnal. Megállt a gálya. Láncai

némák, vitorlái gyászlobogók. Rabot temetnek.

Meztelen testét koszos pokrócba csavarva,

rövid ima után, a tengerbe dobták.

Ahogy elnyelte a hullámsír, egymásra néztek,

s elmosolyodtak a gályarabok…

Elveszett ének

/ Rekviemféle /

Álirodalom, bábbirodalom, ricsaj.

Mint egyenszürke enyv, magával ragad.

Szárbaszökkent félelem vacogtat.

Elveszett?

Az életteli kriptában meló-dráma.

Lélektelen bér, lényegtelen vér!

Hátbaveregetés, sárkányeregetés.

Elveszett !?

Párbaj, páratlan kedv, zsivaj.

A sok moly országa.

Bár a félig-üres, tele félig.

Elveszett!

Eltörnek szavaim

Lombtalanok lettek a fák. Csak zörögnek az ágak.

Ködbe csavart gallyaikon fagyfogak rágnak.

Az éjjelek elhidegültek, bóbiskoló vágyak között

lábujjhegyen jár a dér. Sodronyok szakadnak,

osztódik a lélek. Fűtetlen szavakban vágyakat

legel a szél. A parton a hajók láncra verve,

behavazva mind. Hideg van, metsző! Hamusapkát

vett a tűz. Az acélkék fagyban, mint vak tükrökben,

szürke szemekben gyenge fény, eltörnek szavaim,

Életvonat

/ In memoriam Kertész Imre /

Sugaras reggel. Újra az úton. Álomszirmok közt

fapados járgány, robogó ékszer, csillog-villog.

Őz-szelídeknek apraja-nagyja rajta ülünk mind.

Életigenlő angyali fénnyel betelni felkerekedtünk.

Dugig telt vonatunk zakatol-fut. /Hátra se nézünk./

Lánglobogástál kerekén szárnyak. Forgószélként

rohanunk. Kis türelem még, s ott leszünk tüstént!

Innen már jól látni Isten árnyékát, Auscwitz füstjét…

Éji halászok

A mocskos hullámokból már sokadszor emelték ki nehéz

hálójukat,de benne most is csak hangtalan reménykagylók,

apró vergődő hit-halak, és hínárral benőtt szeretet-állatkák

voltak. Káromkodva visszadobták valamennyit,

s a nehéz hálójukat a koszló habokba újra bedobták…

Diótörő

/ Hol van szó?/

Az erőtlen vonalakon súlytalan pontok.

Csendvírus. Megszakadt az összeköttetés.

A sehol se fogott jel: hínárral beszőtt roncs.

Baktatok, buktatók. Lépésvétés. Újra!

Szót cserélek szó után, más jelet küldök.

Fékeveszett harc a kirekesztő kóddal.

Kémlelem, nem lelem. Elfogyott a jelszó-

készlet, az összes szó már lomhalom…

Csillagsirató

Volt egy csillag, lehúztam a sárig…

Fecskék, gólyák, darvak vé-je, idegenbe,

találni más hazát, én előttetek indulok!

Nem sietek, nem is kések.

Holt szívemben rozsdás kések.

Volt egy csillag, lehúztam a sárig…

Álmatlan blues

„Hatvan vagyok, s nem lehetek húsz.

Messze még a hajnal, három óra húsz.”

Őszi homály, holt telehold. Sár feketéll, füstkeserű

szél didereg. Hullt levelek, rőt lavina. lombzuhogás

ködkoronás fát kaszabol. Lusta eső gyenge, fakult

pókfonalán éjszaka lóg. Puszta fején dérdiadém.

Néma sötétben, az álom ablakatört háza felé, barna

folyam árja vonul. Habja előtt fagy toporog.

Vaksi, sivár árva a táj. Hajnalodik. Távoli fény.

Égi mezőn átrobogó tűzszekerek fénye vakít.

Ajándék

Az emlékezet szembogarában égnek a gyertyák.

Karácsony volt, jéghideg. Új cipőmet, nagykabátom,

kincsként őrzött szép ruhám, meleg kesztyűm, tiszta

sálam egy díszes dobozba rakva, a fenyő alá tettem,

hogy - az ég fagya ne kínozza – Kisjézusnak adhassam.

A csöndsivatagban hajnalig vártam. Nem jött el érte…

A vér havában

Beomlott tető, dőlni kész falak.

A falakon rések. Világeltörések.

A szándék töpreng, a hit reng.

Ima kerülgeti, lázcserepezte

számat. Fűtetlen csendben

a vér havában dermedten állok.

Hogy megtörjem Isten hidegét,

leteszem,s tűzre vetem hegedűmet.

Áldják meg a lángok!

A vér arca

A véletlennel szövetkezve lépek.

/Talpam alatt mozaikarcú népek./

Tűzbemártott napjaitokat hozomra viszem.

A halhatatlanok sírjánál megáldom

fegyvereitek, és újra, önmegvesztegető

szavakkal, elmesélem nektek a múltat.

A történelem kettős könyvelés!

A szabadság: fehér szárnyak hóesésben.

A láthatársértő ködben túlfeszítet húr peng.

Csavarodva kába karikába, fékeveszett

keretlegényest táncolnak a marionettek.

A vér arca csupa csillag…