A Tisza virágai

      Amikor hosszú, medermélyítő útjára elindult a Tisza folyó, olykor vízesésként zúdult, hömpölygött a kősziklák között, kereste útját a völgybe szakadt bozótosokon át.  Akár törtetett igyekvőn a hegyoldalak lankáin, akár óvatoskodott a színpompás réteken, így is, úgy is, sok kárt okozott a természetben.

     Hiába kanyargott, balra vagy jobbra, nem tudta kikerülni a völgyek ölén nyíló erdei-és réti virágot, s akarva akaratlanul magával sodorta a növények között élő apró állatkákat is. Sziromcsónakban utaztak a virágkönnycseppek, bogárpáncélok verdestek a vízfelszínen, fészkek és odúk hömpölyögtek tépázva a hullámok hátán. S ahogy mélyült a folyó, úgy merültek alá, s tapadtak meg a lenti iszapban a parányi elgázolt élőlények.     

     -Majd mi hírül kongatjuk a nagy bajt! – dugdosták össze fejecskéjüket a csengő-bongó harangvirágok.

     -Majd ezután csak siratókat pengetek, sőt zümmögő barátaimat is lecsöndesítem. -jegyezte meg a mulatozáshoz szokott tücsök, és úgy tett, ahogy megmondta. Valamennyien együtt szomorkodtak. Sírtak lent a virágok, sírtak lent az állatkák, és sírtak a parton hagyott növény-és állattestvérek, az árván maradt virág-és állatgyerekek, és a gyermekeiket elveszítő virág és állatszülők. Hiába zokogtak csokrosan a boglárkák, héricsek, gyopárkák, réti árvácskák, hiába kúszott segítségért jajveszékelve az apró szulák. Fölöslegesen ejtegette színes könnyeit az egész festőpipitér család, a fekete-és fehérüröm nemzettsége már rég gyászban jártak. Azóta remeg bánatosan a rezgő nyárfa, azóta eresztgeti mélyebbre lombszárnyát a parti fűz.

     A mindenfelől jövő sírást-rívást nem bírta már hallgatni maga a Tisza folyó sem, kétségbeesésében ezúttal is az Égfény tündérhez fordult:

      -Kedves Égfény tündér! Olyan nagy a te hatalmad, segíts nekem! Hogyan tehetném jóvá azt a sok-sok virág-és állatbánatot, amit okoztam? Majd megszakad értük a szívem!

      -Tudom jól, hogy te magad is elvarázsolt vagy, a Fenyveserdő nagy haragja kergetett világgá. Ismerem az egész történetedet. Arról is tudok, hogy már nem az a rakoncátlan vagy, aki azelőtt.  Megérdemled hát, hogy segítsek rajtad. Megkérem az összes elmerülő és itt maradó szomorkodót, hogy ezentúl sírás helyett mosolyogjanak, mert csodadolgot teszek. Olyan kedves kis virágállatkákká, varázsolom a vízbe sodort élőlényeket, amelyek csak benned, a Tiszában születhetnek újra. Páratlan szépségükkel egyetlen rovar, virág sem vetekszik majd. Ez lesz a legszebb ünnepi ékszered, a legféltettebb kincsed. 

     -Csodadolgot, kincset? Hogyan érdemelhetném meg mindezt?- szerénykedett a folyó.  Én…én igazán vigyázni fogok rájuk.- ígérte meg illendően, és boldog volt nagyon, mert érezte, hogy valami rendkívüli dolog történhet.

      -Az emberek csodájára járnak majd a titokzatosságnak, -folytatta a tündér - hiszen évenként egyszer, nyár elején, ha elmondom a varázsigémet, a varázspálcám ütésére feljönnek a vízfelszínre a  lent álmodozó kicsi lények. Olyan lesz a vized, mint egy hirtelen tavaszodó, színes szirompompában nyüzsgő virágoskert, egy különleges megvalósulás! Ilyenkor mondják majd az emberek: ,,Kivirágzott a Tisza”.  Ne feledd, légy büszke magadra, és légy büszke a tiszavirágokra! 

     -Miről ismerhetem fel őket?- kíváncsiskodott izgatottan.

     - A látvány maga a csoda. Kékfátyolos, máskor meg aranyfényesnek tűnő ruhám anyagából szőtt tündérszárnyukkal örvénylenek föléd, táncolva keresik a párjukat, és ők meg is találják. –magyarázta a tündér.

     - Szirompompában nyüzsgő virágoskert leszek? – gondolta át újra a folyó, de sehogy sem értette.

     -No, ne ijedj meg, nem tart azért mindörökké! Csupán egy-egy napig, valahol pedig csak néhány óráig. Mert egyetlen kis kérész csak egyetlen napon, pár órát fog élni.

     - Egyetlen napon?- csodálkozott még mindig értetlenkedve a Tisza, de most is közbe vágott Égfény tündér:    

    -Egyetlenegy napon, de azt boldogan!- s a boldogan szót jól nyomatékosította.

      A folyó ezen mélyen elgondolkodott, kicsit nagyobb kanyart rajzolt belefeledkezésében, miközben többször ismételgette jóakarója szavait: ,,Egyetlen napon, de azt boldogan.” Aztán valami különös fényesség verődött a víztükörre, s mindez eszébe villantotta, hogy hálával tartozik valakinek:

    -Köszönöm, Égfény tündér! Köszönöm! Köszönöm!

    - Várd türelemmel a csodát! Én most nem kísérhetlek tovább, mert sok még a tennivalóm.- szólt távolodón a tündér. Néhány percig még integetett a folydogálónak, majd észrevétlenül tovaillant.

     És minden úgy történt, ahogy a tündérek tündére megmondta. A síró-rívó hangok fokozatosan elcsöndesedtek. A lenti iszap sötétségében álmukban is mosolygó bábok fejlődtek. A parton maradt virágok mind-mind csak örömkönnyet harmatoztak ezután, s a fűfélék fölé nyújtózkodva vidáman bólogattak a folyón utazóknak. A színes szárnyú pillangók mindenféle repülő ismerőseikkel köréjük élénkültek. Aztán eljött az idő, amikor a Tiszának  sem kellett mindenáron mederhelyet formálnia, mert már megtette azt. S csodák csodája, egy nyár eleji égfényes napon, mint egy varázsütésre, vízfelszínre törtek a kis selymes szárnyú, zizegő csodalények!

   -De gyönyörű álmot látok! Parányi tündérkék szédítő össztánca! Ők lehetnek a bábruhájukat levedlett tiszavirág kérészek, ahogyan azt Égfény tündér megmondta. Hogy csillognak a fényben!  Milyen öröm azt látnom, hogy párra találva, boldogan kavarognak a víz tetején!...

A Tisza meghatottan mondta és csak mondta, s átérezte mindezt, örült, hogy jóvátehet valamit a sok-sok általa okozott kárért. S bár bele-beleborzongott lúdbőrzőn e nemesebb érzések látványos áradatába, nagyon óvatosan próbálta türtőztetni finom fodrozódását, hogy ne zavarhassa meg a csodás lények boldogságát: születését, életét és halálát. Aztán a néhány napi varázslat utáni ébredésben a Tisza föleszmélt:

   - Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Valami nagy-nagy kincsnek lettem egyszerre a bölcsője és temetője: Öröm és szomorúság együtt örvénylik mélyemben. –gondolkodott hangosan, kissé vegyes érzésekkel, aztán lassacskán  megnyugodva, békésen folydogált tovább.

     Azóta minden évben kivirágzik a Tisza. Hihetetlen, de így igaz, nyár elején, mint egy varázsütésre, felszínre törnek az álmukat vetkőző csodakérészek, tiszavirágok. Menyegzőjükön milliónyi menyasszonnyal és milliónyi vőlegénnyel egy-egy mozgó-rajzó sziromtengert, rovarszőnyeget alkotnak. A landoló szárnyak szivárványpompájában, jellegzetes virágillatában való elmerülésben, egy kis időre, az égi tündérek álombeli, boldog világába is tekinthetsz.                 

                           / Részlet a Tiszáról szóló, Tiszavirágok című mesecsokorból/                              Bernáth Józsefné