P. Dobrozsi Rita írása:
MÁJUSI ÜNNEPEINK
Kérem, engedjék meg nekem az olvasók, hogy személyes elfogultságom, és szakmai tiszteletem okán egy olyan művész idézetével kezdjem – és a későbbiekben is ezzel folytassam - írásomat, akinek már néhány gondolata is sok mindent elárul rólunk,
a világról, mai életformánkról, és véletlenül még aktuális is májusi ünnepeinken:
*
„Tudod, ünnep lesz megint,
Össze kéne jönni mind,
Megterített asztalnál.
Földre hajló szárnyaink,
Ki se nyílt virágaink,
Megmutatnánk egyformán.”
*
Szóval, össze kéne jönni mind. Ez teljesen jogos. Legalább ilyenkor. Mikor édesanyánkat ünnepeljük. Az asztal is legyen megterítve. De ne azért menjünk, hogy végigegyük a napot. Beszélgetni kéne. Nem kizárólag pénzről, vagy politikáról. Arról legkevésbé. Talán meg kéne mutatni magunkból valamit anyáinknak. Bizonyos „ki se nyílt virágaink”-at… Mert ez érdekelné őket. De a nagy rohanásban szinte lehetetlen az egész. Persze segítünk, ahogy tudunk. Anyagilag jelképesen, ügyintézésben gyakorlatiasan. Már ha van rá módunk, és lehetőségünk… De ne dicsekedjünk fél-igazságokkal, és néha még mindig kérjük ki a mama tanácsát. Ettől nyugodna meg igazán… Mert látja szemünkben a bizonytalanságot. A titkolt félelmeket is. Hiszen Ő szült. Ő nevelt fel. Erőltetett jókedvünk ellenére is tudja, ha jelenleg „földre hajló szárnyaink” vannak. A gyönyörű csokor virág, és a kedves, ám üres mosolyok után tiszteljük meg édesanyánkat a lelkünk megnyitásával is. Hiszen ez a nap erről kellene, hogy szóljon. Vagy arról a fél óráról, amit egy szívbemarkolóan ismert sir előtt töltünk el könnyes szemmel…
*
„Bár csak a régiek vigyáznának ránk,
hogy látni a lényeget megtanulhatnánk!
És bárcsak az égiek egyszer vezetnének úgy,
Hogy bárhová indulunk,
Vigyen tiszta út!
Odafent, idelent, vihar többé ne legyen,
Tudod, megpróbálnám,
Milyen volna könnyebben!
Odafent, idelent, csak a sötétségtől félek,
Kérlek védj meg,
Egy gyertyát nyújts nekem…"
Horváth Attila dalszövege
Balázs Fecó IDŐTÖRÉS című albumáról
Következő májusi ünnepünk a ballagás. Nagy a meleg, a tolongás, mindenütt videó-kamerák és fényképezőgépek, pedig a gyereket alig látjuk a hervadó csokroktól. Aztán ünnepi ebéd, de rogyásig! Hiszen itt a rokonság legnagyobb része, ki kell tenni magunkért! Legfeljebb egy hónapig majd zsíros-kenyéren élünk. Nagy dolog! Ballagás: az ballagás! Egyszeri, és megismételhetetlen. (Bár ma már ballagnak az ovisok és a diplomások egyaránt. ) A bakfisok vagy szipognak, vagy nevetgélnek. Ünnepélyes ruháikban kínosan feszengenek, alig várják, hogy átvehessék a farmert. De az anyák könnyes, az apák gyanúsan piros szemekkel, meghatottan állnak, és gondolatban visszaidézik az elmúlt éveket. A pici gyerek első hónapjait az iskolában. Ahogy készült a leckéje. Ahogy izgult. Ahogy örült. Ahogy elkeseredett… Aztán a kamaszodás első jelei. A lángoló nagy szerelmek. A pirulások. A titokzatos izzások a szemekben.
És most itt van, ni: Már ballag! Lezárult egy korszak az életéből. Szép volt, izgalmas volt… Jöhet a következő! … csak győzzük erővel, és ő is akarja, hogy szép legyen a felnőttkora!
„Kicsit számolunk megint,
Kicsit változunk megint,
Elfáradt egy másik év.
Ahogy adott, úgy tudott,
Amit elvitt – itt sem volt,
Ködbe rajzolt halvány kép.”
*
Harmadik ünnepünk: a gyermeknap. Ezen a napon a kicsiket részesítjük előnyben, de persze jut ajándék a nagyobbaknak is. (Noha legtöbben ebből a korosztályból már a zsebbe dugott bankóknak örülnek, amit némi pizza-evés okán randevúnak is lehet nevezni…) Az apróságok viszont belénk kapaszkodnak, és nem csak képletesen néznek föl ránk. Nagyokat kacagnak a szabadtéri rendezvényeken:
„Állt a színpad oldalán,
Nem volt csak hétéves talán.
A hangok elbűvölték,
Ragyogott, mintha más bolygón lennénk.”
Teli szájjal tömik magukba az édességet a körben forgó játékokon, és elégedett szuszogással veszik tudomásul, hogy hazafelé végig ölben cipeljük a piros arcú, fejét vállunkra hajtó angyali csöppséget. Mikor otthon lekerülnek a földre, lufijukat rángatva figyelnek minket, és eszükben sincs megköszönni a gyermeknapi-mókát. Ugyan miért is tennék? Elég ha ránk néznek…
„Ahogy nézett, soha nem felejtem el.
Ahogy közel van, mégis távolról figyel.
Meg sem szólalt, nem is érdekelt, miért.
Ahogy nézett, annyi mindent elmesélt.”
Horváth Attila dalszövegei
Balázs Fecó IDŐTÖRÉS című albumáról
P. Dobrozsi Rita írása: Pedagógusnapra
ÉRDEMEK – ÉRMEK NÉLKÜL
Az idős tanár, a konyhában ült, és kedvenc napilapját olvasgatta. Megakadt a szeme egy nagybetűs címen: A parlamentben ma pedagógusokat tüntettek ki! Elgondolkodva tette le az újságot. Az asztalra könyökölt, és miközben kávéját kortyolgatta, felrémlett előtte az idei tanévzáró ünnepség:
Nagy volt a meleg és a zsúfoltság az iskolaudvaron, nem beszélve az izgalomról, ami a bizonyítván- osztás miatt volt… Szóval sok minden megosztotta a gyerekek figyelmét… Az izzadt kis emberkék mégis görcsösen szorongatták hervadozó, de gyönyörű csokraikat. Megkezdődött az ünnepi műsor: erősen rezonáló hangfalak hatalmas erővel továbbították a megcsukló hangon néha újra kezdett verseket, a nem egészen kristálytisztán, de teljes odaadással énekelt dalokat, valamint az igazgató határozott célkitűzéseket tartalmazó, ám minden lelkesedést nélkülöző, fáradt hangú ünnepi beszédét. Végül felhangzott a Szózat, aztán némi kavarodás támadt. A fehér inges diákok csoportjai komoly ábrázattal, de mosolygó szemmel vártak a sorukra egy-egy tanár előtt. Néhány izgatottan eldadogott, alig érthető szófoszlány, zavartan cuppanó puszi után a virágcsokrok átkerültek a pedagógusok kezébe. Egyre gyűlt a virág-halom, és a visszatartott könnyek áradata. Mert ez mégiscsak az év legszebb napja egy tanárnak. Hiszen a hálás tekintetek, a szégyenlős kis mosolyok mögött egészen jól láthatóan ott bujkált a szeretet.
Egyedül ezért érdemes tovább csinálni ezt az idegőrlő munkát... – gondolta zavart mosollyal az ősz hajú, szemüveges tanár.
Mikor hazament, minden vázáját, és még néhány befőttes üvegét telerakta virággal. Letette azokat a legnagyobb asztalra, és egyre nézte a tarka, bódító illatú növényeket.
Lassan leereszkedett egy fotelbe. Lábát felrakta az asztal szélére, és talán megkísértette a gondolat, hogy mi volna, ha a virágszirmok ezres bankjegyekké alakulnának hirtelen…
- Meg lennék akkor fizetve??? Meg lehet ezt a munkát egyáltalán fizetni???
Kizárólag azzal, amit ezek a virágok kifejeznek… A gyerekek szeretetével… - mormolta maga elé, az üres szobában.
Később gondosan megtörülgette bepárásodott szemüvegét, és néhány pillanatig az jutott eszébe, mennyi dolga lesz szeptemberben. Ültében elnyomta az álom.
A félig lehúzott redőnyökön kívül hétágra sütött a nap, darazsak zúgtak bokrok körül.
Különben csönd volt.
Nyáridő… A pihenés, és erőgyűjtés kezdete.
Hiszen ősszel kezdődik minden elölről…
P. Dobrozsi Rita írása: ballagásra
ÖRÖK MÁJUSI TRADÍCIÓNK: A BALLAGÁS
Így aztán: MINDENKOR AKTUÁLIS ÜNNEPI BESZÉDET OLVASHATNAK
EGY VÉGZŐS DIÁK - a lányom - KÉPZELETBELI TOLMÁCSOLÁSÁBAN
Fehér ingek és fekete szoknyák. Ünnepi nadrágok, és elegáns nyakkendők. Gyönyörű csokrokat szorító remegő kezek. Elegánsan öltözött szülők, és rokonok. Rengeteg fényképezőgép és videokamera. Hőség. Vagy eső? Esetleg váltakozva mindkettő. Szépen rendezett sorokban álló osztályok. Előttük ünneplő ruhás tanárok, szelíd mosollyal.
Olyan az egész, mintha mindenki minket nézne. Ettől még jobban zavarba jövünk. Pedig bőven elég az is, ahogy most érezzük magunkat. Magabiztosnak látszó, de gyorsan hervadó mosolyokat látok minden osztálytársam arcán. A fiúk inkább nevetgéléssel álcázzák az érzelmeiket, mi lányok pedig sírással. Na persze, ez nem törvényszerű. Kivétel, vagy szerep-csere is akad. Nagy a bizonytalanság, és az izgatottság. Csodálkozva, hitetlenkedve nézzük egymást. Hát ennyi volt? Tényleg vége? Ilyen hamar elszaladt ez a nyolc év? Megremeg a szánk széle. Pedig ez igazán nem illik hozzánk. Olyan magabiztosak voltunk mindig. Olyan határozottak. Olyan értelmesek. Olyan okosak. Vagy inkább okoskodóak???
Most pedig itt állunk reszkető térdekkel, kezünkben az izgalomtól ronggyá gyűrt papír-zsepi. Mintha nem is lenne igaz az egész. Mintha nem is velünk történne meg mindez… Mintha valahol titokban még várnánk, hogy hétfőn becsengessenek az első órára… Mivel is kezdünk a jövő héten? Matek lesz, vagy töri?
Semmilyen óra nem lesz… Tudjuk, de még nem fogtuk föl. Ebben az iskolában végleg befejeztük a tanulást, és a csengő nem szól már többé nekünk…
Na nem! Ezt azért nem akartam! Ahogy felnézek a papírból, látom, hogy a fél osztály törülgeti a szemét! Lehet, hogy nemsokára én is fogom? A hangom már meglehetősen rekedt, és nem értem miért remeg a szempillám? Pedig ezt a beszédet még el kell mondanom!!! Egy ilyen soha vissza nem térő alkalomhoz méltó befejezés illik! Jól tagolt, szépen artikulált mondatokkal. Utána jöjjön, aminek jönnie kell! De most még érthetően el szeretnék búcsúzni mindenkitől. De mit is beszélek!!! Nem búcsúzom!!! Hiszen látjuk még egymást! Sokszor! Nagyon sokszor!
Úgy illik, hogy először osztályfőnökünkről és tanárainkról, meg igazgatónkról beszéljek. Persze az osztály nevében. De hát mit lehet ilyenkor tiszta szívből, egyszerűen mondani? Tudom, hogy vannak minden évben elhangzó, szinte teljesen azonos köszöntő-szövegek, agyon ismételt, elcsépelt frázisok. Tanáraink persze ennek is örülnek, hiszen nem lehet pénzzel megfizetni, amennyit értünk dolgoztak, és emberileg adtak. Pedig előfordult, hogy betegeskedtek, vagy családi gondjaik voltak, ostobaságokkal idegesítették, és értelmetlenül lefárasztották őket… Mégis végezték becsülettel munkájukat!!! Hivatástudatuk mindig győzött, és akkor is volt hozzánk egy-egy kedves szavuk, ha a kimerülés szélén álltak. Sokszor elég volt egy fáradt mosoly, és lehiggadtunk… Egy figyelő, vigyázó tekintet. Vagy pedig… Nem is tudom… Annyi mindent lehetne még mondani, de már nem szeretnék… Egyszerűen: köszönünk mindent, drága tanáraink! És iskolánk dolgozói – legyen szó iskolatitkárról, konyhai dolgozóról, takarítóról, karbantartóról – szintén megmaradnak az emlékeink között. Most pedig következzen a legnehezebb feladat: sírás nélkül megpróbálok elköszönni tőletek drága osztálytársaim! Csak köszönni akarok, úgy, mint suli után, ha hazafelé indultunk. Hiszen rengeteget fogunk még találkozni, ezért kérlek titeket, ne nehezítsétek meg a dolgomat azzal, hogy most kezdtek el sírni…
Nos, én úgy érzem, azért nincs értelme feleleveníteni a közös emlékeket, a barátságokat, mert biztos, hogy nem fogjuk egymást elfelejteni soha.
Ahogy a veszekedéseket, vagy a könnyes kibéküléseket sem. Nagyon szeretlek titeket… És meggyőződésem, hogy mindenki így érzi ezt az osztályunkban.
Remekül összekovácsolódott kis csapat voltunk. Vagy vagyunk??? Hiszen nemsokára az új iskolákban is néhányan együtt leszünk majd a tanévnyitón! Szóval, emlékezzünk vidáman! Na jó, már régen látom, hogy ez nem fog menni… Inkább hadd köszönjek el egy mindenkor aktuális idézettel. Kicsit formabontóan, mivel nem klasszikus költőt idézek, hanem egy örökérvényű dalszöveget a „Légy jó mindhalálig” című rock-musicalból. Talán sikerül elmondanom Miklós Tibor felejthetetlen sorainak egy részletét. Nekünk írták, rólunk fog szólni mindig. Kérlek titeket, kötelezzen egész életetekben a mű címe, és mondanivalója. Akkor hát a részlet:
„Tárd ki a fénynek lelkedet,
hogy Te is felfedezhesd,
mind e-csodálatos világot!
Minden táj titkot rejt,
ott, hol élt már ember,
átok vert, és áldott sorsok.
Rég volt boldog ősök,
és nem csak fényes hősök,
névtelen, békés, dolgos milliók.
Az élet szép, az élet minden,
ha rangod, pénzed, semmid nincsen,
a legnagyobb kincs mégis csak Tiéd!
Ösztön, vágy és képzelet,
küld, hogy lásd, hogy megismerd,
azt, mi értelemmel tölti meg a létezést!
A föld csak Néked őrzi titkát,
s ez végtelen nagy gazdagság!
csak tudd, és akard látni bűvét, varázsát!
Vár a messzi ismeretlen,
a tudás az, mi fölemel!
Várnak rád új, és új csodák!
Az élet szép, az élet minden,
s míg létezhet a földön ember,
a lánc mi egybeköt, nem hullhat szét!
Lesz út, lélektől lélekig,
lesz kinek megtanítsd világod titkait!
Az élet szép, az élet minden,
mondhatják, hogy semmid sincsen,
a legnagyobb kincs mégis csak Tiéd!
A legnagyobb kincs örökké Tiéd!"
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
