P. Dobrozsi Rita: TÁRSAS MAGÁNY
Novella
Az öregasszony tétován nézett körül a sivár konyhában. Lassú, fáradt léptekkel a régi tűzhelyhez csoszogott, és ráigazgatta a kopott mázú lábast a vasfelület forróbb részére. Aztán nehézkesen lehajolt, és rádobott még néhány fahasábot a tűzre. Egy pillanatra fojtogató füst támadt. Az öregasszony gyorsan becsapta a kis vasajtót, és kötényébe törölte a kezét.
- Nem elég száraz a fa ... - dörmögte maga elé reszelős hangon.
Hirtelen megvidámodtak a vonásai. Eszébe jutott, hogy megkéri a fiát: hordja be a tüzelőt a fészerbe, akkor nem kínlódik annyit a nedves fával. Az öreg kakukkos órára nézett, és bizsergető jókedv támadt valahol a szíve tájékán. Már nagyon várta a fiát, és az egész családját. Délutánra ígérték magukat. Óvatosan leemelte a fedőt, és megrázogatta a fövő ételt. A párolgó töltött káposzta illata betöltötte a konyhát.
Az öregasszony az ablakhoz lépett, és hunyorogva szemlélte a fázós, sivár, november végi tájat. Korán sötétedett. Az égbolton szürke felhők gomolyogtak, a csupasz fák pedig ütemesen hajladoztak a süvöltő szélben. Megborzongott egy pillanatra.
- Hideg lesz az éjszaka! - gondolta ijedten, és gyorsan áttipegett az egyetlen szobába, ahol évtizedek óta elmozdítatlanul várták a kopott bútorok. Rátapasztotta eres kezét a cserépkályhára, és elégedetten felsóhajtott. A régi fűtőtest ontotta a meleget, ráér majd később felszítani a lángokat. Beidegződött mozdulatokkal igazított egyet a horgolt csipketerítőkön, lefújt néhány láthatatlan porszemet a komód tetejéről, aztán figyelmesen szét- nézett, de sehol nem látta nyomát piszoknak, vagy rendetlenségnek.
A ruhásszekrény tetején sárgálló birsalmák súlyos illata megülte a levegőt, de a hideg miatt nem akart ablakot nyitni. Nagyon megdrágult a tűzifa, és ki tudja meddig lesz elég? Most is csak a gyerekek miatt gyújtott be, ha egyedül van, mindig a konyhában alszik, a keskeny kis vaságyon. Leült egy támlátlan székre, fájós hátát nekitámasztotta a cserépkályhának, és lassan elszunyókált. Álmában a fiát látta maga előtt, ahogy kisgyermekként szaladgál az udvaron: kócosan, rövidnadrágosan, mezítláb, lebarnult kis testén ezer apró horzsolással.
Hirtelen felrezzent. Az aprócska falu kihalt utcájának békés csendjét egy autó zúgása verte föl. Reflektorfény csapódott az ablakra. Az öregasszony sietősen magára kanyarintotta régi fekete vállkendőjét, és megindult kifelé. Az udvaron, ezer ráncba szaladt mosolygó arccal ölelte magához két kis unokáját, a négy éves Pirit, és a hét éves Danit. Aztán a menye következett: a hófehér bundában, fényesre lakkozott hajjal közeledő Katalin.
Soha nem engedte meg, hogy Katinak szólítsák. Még a férje is így hívta: Katalinom! Végre magához szoríthatta Gergelyt is, egyetlen gyermekét.
- Már megint olyan fáradt a tekinteted fiam... - simította meg reszkető kézzel a barázdált homlokot.
- Majd pihenek a sírban édesanyám, addig képtelenség! - szólt agyon cigarettázott hangon a fia, és befelé indult a csomagokkal. A gyerekek és Katalin már odabent voltak. Fázósan kuporogtak a cserépkályha körül. Az asszony még a bundáját sem tette le. Francia parfümjének illata elkeveredett a birsalmák fanyar szagával.
Gergely a konyhában pakolászott. Mosópor, kávé, tea, kockacukor, kakaó, füstölt kolbász, zacskós keksz, tartós tej, és egy halottak napi szép mohakoszorú egyvelege virított az asztalon. Az anya szívét hirtelen szorította össze a fájdalom és a szeretet egyidejű hulláma.
- Hát mégiscsak gondoltatok szegény apádra...
- Már hogyne gondoltunk volna anyuka! - kiabált ki Katalin a szobából.
- Csak lekéstük egy kicsit a mindenszenteket, de tetszik látni, hogy a jó szándék nem hiányzott... és nem is fog... csak hát ez az örökös rohanás az idővel... nem tehetünk róla...
- Hát persze hogy nem, tudom én azt... megértem én... - motyogott az öregasszony. Szeméből szivárogni kezdtek a könnyek. Kapkodva vitte az ajándékokat a kis kamrába.
- Nem kellett volna, hogy ennyi mindent hozzatok. Ámbár nagyon köszönöm, mert kifogytam már mindenből. A boltig alig tudok elvánszorogni, nem mindig bírja a lábam. De gyertek már, üljetek le vacsorázni, töltött káposztát főztem, Gergely a kedvenced volt mindig, emlékszem rá, mennyire szeretted... gyertek ti is kedveskéim! - hívta a többieket.
Nagyon hamar befejezték az evést. A gyerekek kakaót követeltek, valami kekszet rágtak hozzá. Katalin fogyókúrázott, hozzá sem nyúlt semmihez. Gergely az epéjére panaszkodott, alig szedett egy keveset. Aztán akadozva beszélgetni kezdtek, de a kis Dani felüvöltött:
- Kezdődik az a verekedős film!
Erre aztán pánikszerű gyorsasággal bevonult a család a szobába, és elhelyezkedtek az ősrégi televízió körül. Gergely még visszaszólt az ajtóból:
- Nem nézi velünk a tévét, édesanyám?
Az öregasszony némán a fejét rázta. Egy ideig szöszmötölt még a konyhában, aztán lefeküdt. Ma szerencséje volt: semmit nem álmodott.
*
Az öregasszony már virradat előtt felébredt. Egy ideig csendesen nézegette az ablakok fekete négyszögeit, azután lassú, óvatos mozdulatokkal beágyazott, és fölvette kopott ruháját. Nagyon vigyázott, hogy a legkisebb zajt se üsse. Mikor elkészült, felszította a tüzet az ócska vaskályhában, aztán leült az asztal mellé, és a lángok játékát figyelte. Türelmesen várta, hogy elöntse az ég alját a jól ismert, rózsaszínű fénynyaláb. A hajnal minden bajára enyhülést hozott.
Hirtelen kinyílt a szobaajtó, és Katalin jött ki csipkés, hosszú hálóingben, borzas hajjal. Az arca csillogott a vastagon rákent krémtől. Kezeit előrenyújtva tapogatózott, papucsa sarka kopogott.
- Jaj, mama de megijesztett! Már ilyen korán fölkelt? Hiszen még alig hajnalodik! - suttogta az asszony, miután fölkapcsolta a villanyt. A csaphoz ment, ivott egy pohár vizet, aztán fázósan összeborzongott.
- Megyek, lefekszem. Miért nem alszik még maga is egy kicsit? - kérdezte, de nem várt választ. Gyors léptekkel eltűnt a szobában.
Az öregasszony fölvette vastag kendőjét, és kilépett az ajtón. A viharos erejű szél szinte ledöntötte a lábáról. Nehézkes mozdulatokkal telipakolt egy kosarat fával, és cipelni kezdte befelé. Nyakán és kézfején csomókban dagadtak ki az erek az erőlködéstől. Néhány percre rá újra kijött az udvarra, és kinyitotta a baromfi-ól ajtaját. Sietve megfogott két tyúkot, aztán munkához látott. Mire a két gyerek kijött a kijött a konyhába, már szétömlött a házban a húsleves illata.
- Végre felébredtetek drága csillagaim! Tudjátok, hogy már fél tíz van? De örülök, hogy látlak titeket! Gyertek mosakodni! Itt a csapnál... adok tiszta törülközőt is... Mit reggeliznétek?
- De nagyi! Mindjárt kezdődik a kedvenc rajzfilmünk! Csak egy kis ropit meg csokoládét eszünk a szobában! Anyuka megengedte! - sikkantotta Piri, és már szaladt is vissza.
Az öregasszony látszólag közömbösen készítette tovább az ebédet, csak a szeme párásodott el egy pillanatra.
- Ne haragudjon édesanyám, hogy csak most keltünk fel az ágyból, de olyan jól esett egy kicsit heverészni. Hét közben csak rohanunk, legalább ilyenkor pihenünk egy keveset. - szólt restelkedve a tréningruhás Gergely, aki arcon csókolta az anyját, mikor kijött a konyhába.
- Dehogy haragszom fiam... dehogy is... üljetek le, egyetek valamit, még van egy kis idő ebédig!
Az öregasszony közelebb tolta a füstölt sonkát, szalonnát. Közben mosolyogva nézte a fiát. A szeretet hullámai újra elöntötték, akarata ellenére könny csordult az arcán.
Gergely hozzálépett, hogy átölelje, ám ekkor, mint a tornádó kirontottak a gyerekek, és két oldalról rángatni kezdték az apjukat.
- Anyu megengedte, hogy taxisat játszunk! Nyisd ki nekünk az autót!
A férfi nevetve engedelmeskedett. Aztán leült az asztal mellé. A reggelit félretolta.
- Hogy van édesanyám? Bírja még a munkát? Nem kell valamit segíteni? Csak estefelé megyünk haza, ha szükség van rá, szívesen megcsinálok ezt-azt! Az öregasszony szívét valami megnevezhetetlen rémület szorította össze. Már délután elmennek! Istenem mikor látom őket újra! - gondolta kétségbeesve. Egy pillanatra eszébe jutott a nedves fa, amit be kéne hordani a fészerbe, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Hiszen alig van idő...
Reszkető kézzel megsimogatta Gergely fejét. Elcsukló hangon szólt:
- Csak pihenjél, drága fiam. Elboldogulok én még minden munkával.
Gergely cigarettára gyújtott. Röstelkedve mosolygott, közben feleségét figyelte, aki látható idegességgel állt az ajtóban, és a körmét reszelte.
A férfi óvatos hangon megszólalt:
- Katalin, gyere ülj ide te is!
Az asszony ráemelte jéghideg tekintetét, és azt mondta:
- Tudom, hogy most nagyon megbántódsz, de elfelejtettem mondani... még délelőtt haza kell mennünk. Hétfőre teljesen ki kell dolgoznom a kalkulációt, és nem leszek készen, ha tovább maradunk. be kell raknom négy mosást a gépbe, meg a nagybevásárlás is hátra van, úgyhogy siessünk.
Gergely felvonta a vállát. Kényszeredett nevetéssel az anyjára nézett:
- Folyton ez a rohanás. Nincs egy nyugodt percünk. Legközelebb megpróbálunk tovább maradni. - mondta engesztelő hangon.
Az öregasszony bölcs nyugalommal figyelte, ahogy a csomagokat bepakolták, és beültek az autóba. Száraz volt a szeme, amikor integetett. A konyhában tört ki belőle a fojtogató sírás, mikor a levest levette a tűzhelyről.
*
A hideg, borongós szombat délelőttön szinte kihalt volt az országút. Gergely rosszkedvűen taposott a gázpedálba, miközben cigarettát keresett a zsebében. Katalin ingerülten fordult felé:
- Számtalanszor megmondtam már neked, hogy ne bagózz az autóban! Soha nem vagy tekintettel ránk!
Gergely fogcsikorgatva nevetett:
- Én nem vagyok tekintettel? Hát ez már igazán túlzás! Ma délelőtt is miattad kellett otthagyni szegény anyámat, pedig már főtt az ebéd!
Ahányszor csak meglátogatjuk folyton úgy viselkedsz, mintha egy kínzókamrában szenvednél! Ne tagadd! Látszik rajtad!
- Nevetséges vagy ezzel a gyanúsítgatással! Ki kérem magamnak, érted? Fogalmad sincs róla, mennyire igazságtalanul ítélsz meg mindent! Tehetek én róla, hogy holnap estére készen kell lennem az egész kalkulációs anyaggal? Vagy úgy gondolod, hogy nekem határtalan öröm még hét végén is gürcölni? Ha több lenne a fizetésed, nem kellett volna vállalnom ezt az idegölő másodállást! - kiabált szikrázó szemmel az asszony.
Piri sírva fakadt a hátsó ülésen.
- Anyu, apu! Hagyjátok már abba! Mindig csak veszekedtek!
- Igen! Hagyjátok abba! ... és éhesek is vagyunk! - vette át a szót Dani.
Katalin hátrafordult, és dühösen fürkészte a gyerekek arcát. Végül sikerült egy vézna mosolyt magára erőltetnie.
- Fél óra múlva a kedvenc gyorséttermeteknél vagyunk! Veszek nektek pár hamburgert, meg kólát!
A két kicsi lelkes éljenzésbe kezdett. Gergelynek viszont bosszúsan szaladt össze a szemöldöke. Ennek ellenére igyekezett nyugodt hangon megszólalni:
- Nem tudom, miért kell ilyesmire költeni a pénzt? Ha várunk egy órát, anyámnál is megebédelhettünk volna! Vagy ilyenkor már nem számít a pénz? Arról nem is beszélve, hogy reggeli helyett ropit, meg csokit ettek az ágyban, a te engedélyeddel! Ez aztán a nevelés, mondhatom!
- Még te beszélsz nevelésről? Hiszen csak akkor látod őket, amikor már alszanak!
Az asszonynak sírósan remegett az ajka, az arca viaszsápadttá változott.
- Valamiből meg kell élni! Ha nem vállaltam volna el a külön-melót a maszeknál, most vonaton zötykölődhetnénk hazáig! Engem is bánt, hogy csak estére jövök meg, de hát ez az egyetlen módja, hogy viszonylag jól éljünk! Vagy neked talán jobban tetszene, ha egész nap a csemetéim mellett ülnék, de közben nem lenne munkám? Akkor gyorsan lemondhatnál néhány luxuskiadásról, édesem! Mégis csak jobb így élni, mint a segélyekre várni, nem? - kérdezte komoran Gergely, miközben egy sor autót próbált megelőzni.
- Apu, most fordulj le, mindjárt ott vagyunk! - kiáltott Dani.
Gergely parkolót keresett, aztán a gyerekek előreszaladtak. Apró kis ujjaikkal mutogatták, hogy mi mindent kérnek. Gergely szórakozott mozdulattal kitárta az ajtót egy befelé siető csinos hölgy előtt, majd ő is utána ment. A felesége sziszegő hangja a pultnál érte utol:
- Igazán nagyon kedves tőled, hogy becsapod az orrom előtt az ajtót... Talán nem voltam olyan feltűnő jelenség, mint az a nőszemély, akit úgy megbámultál! Lehet, hogy esténként is hamarabb hazaérnél, ha nem ilyesmivel töltenéd az idődet! - mondta egyre hangosabban a magáét Katalin.
Az étterem fiatal dolgozóin látszott, hogy remekül szórakoznak. Nevetgélve, lesütött szemmel lökdösték egymást. Ebben a pillanatban, Piri a legnagyobb nyugalommal szétkente a ráfröcskölődött kechupot fehér pulóverén. Katalin tenyere hatalmasat csattant a kislány arcán.
- Indulás kifelé! Majd megeszitek az autóban! - terelte a gyerekeket maga elé Gergely, miközben döbbenten figyelte a felesége arcán csorgó könnyeket. Gyengéden átölelte az asszony vállát. Közben érezte, mennyire zsibbad a bal karja. Mikor visszaültek az autóba, megnyugodva látta, hogy a gyerekek szótlanul tömik magukba az ételt. Piri arcán már halványodott a piros folt. Katalin zavartan nézett a férjére:
- Ne haragudj, nem tudom, mi van velem... ki vagyok borulva teljesen... megőrjít ez az életmód. Meg otthon a háztartás, a két gyerek. Az idejét sem tudom, mikor pihentem ki magam utoljára, vagy mikor szeretkeztünk. Ha ez sokáig így megy, elszúrjuk az egész házasságunkat. Pedig nagyon szeretlek titeket... és te is tudod, hogy soha nem verem a gyerekeket... de olyan egy hülye tudok néha lenni... - hüppögte a nő.
Gergely kicsit fellélegzett, és a szíve tájékát dörzsölgette. Mintha szúrást érezne a bordái alatt. Meglepődve érezte, hogy verejték csorog a szemébe, miközben egy hosszú előzésbe fogott. Alig látott valamit.
Katalin hisztérikusan sikoltozni kezdett, mikor a hatalmas teherautó előbukkant a semmiből, de a férfi már nem tudott mit tenni. Tehetetlenül érzékelték az iszonyatos ütközést, aztán elsötétült minden.
*
Az öregasszony erősen reszkető kézzel vette át a táviratot a postástól. Rossz érzés fogta el, ahogy befelé csoszogott. Leroskadt egy székre, és kihajtogatta a gyűrött papirost. Szemei előtt összefolytak a betűk. Mikor sikerült végigolvasnia, tenyerébe hajtotta a fejét, és végtelennek tűnő ideig nem mozdult.
Az értesítést, hogy a fia és az unokái kórházban fekszenek, Katalin adta föl. Arra kérte az anyósát: ha lehet, azonnal utazzon el hozzájuk. Az öregasszony kapkodva összekészített pár ruhát, meg egy hálóinget, aztán a kredenc hátulsó részéből kiemelt egy bögrét. A gondosan összehajtogatott pénzt kirázta belőle, és áttette kopott pénztárcájába. Tanácstalanul toporgott egy ideig. Később bezárta a házat, és kilépett a kapun. Megállt a szomszéd kerítése előtt. A fiatalasszony éppen a kertben volt. Riadtan figyelte a megtört, halottsápadt öreg nénit.
- Csak nincs valami baj? - kérdezte.
- El kell mennem egy időre... Etesse már a tyúkjaimat, amíg távol leszek. Ott van minden a fészerben. Majd megjövök, csak még nem tudom mikor... most mennem kell... köszönöm a jóságát. Az isten áldja meg! Sietek az állomásra!
Az öregasszony már a vonaton ült, mikor újra összeszorította a szívét a jeges rémület. Megrázta a fejét. Nem akart semmire gondolni. Később imádkozni próbált. Míg a szavakat kereste, lassan megnyugodott.
*
A csengetésre Katalin nyitott ajtót. Vörösre sírt, karikás szemekkel ölelte át az anyósát. Gyönyörűen bútorozott nappaliban ültek le. A nő kávét töltött az értékes porcelán csészékbe. Az öregasszony szótlanul figyelte menyének csuklótól könyökig gipszelt jobb kezét, horzsolásokkal teli arcát, térdig fáslizott lábait. Nem nyúlt a párolgó italhoz. Katalint hallgatta, aki hadarva magyarázott:
- Egy pillanat alatt történt minden... Tudja anyuka, Gergely elég gyorsan vezetett. Belefogott egy hosszú előzésbe, pedig nem lett volna szabad, mert nemsokára kanyar következett... összecsattantunk a teherkocsival. Csak arra emlékszem, ahogy magamhoz térek a kórházban. Nekem szerencsére csak a karom tört el, meg rengeteg horzsolás lett rajtam. Gergely is megúszta volna egy lábtöréssel, de a szíve... Infarktust kapott! Éppen akkor! Az intenzíven van. Gépek tartják életben...
Az öregasszony végső erejével ragadta meg a nő karját:
- Mi van a gyerekekkel?
- Enyhe agyrázkódás, és horzsolások. Már csak megfigyelésen vannak bent. Az volt a szerencsénk, hogy Gergely az utolsó pillanatban még rántott egyet a kormányon, és így oldalról ütköztünk. Aztán kicsapódtunk az út szélére, és felborultunk.
Az öregasszony bütykös ujjaival úgy szorította a fotel szélét, hogy belefehéredtek az izületei. Reszketett a szája széle, ahogy megszólalt:
- Ugye indulunk a kórházba? Látni szeretném a fiam.
*
Egymást támogatva állt a két asszony a gyógyszerszagú kórteremben. Gergely sápadtan, lehunyt szemmel feküdt előttük. Eszméletlen volt. A csöndet csak a gép által jelzett szívhang ritmikus sípolásai törték meg. Az öregasszony száraz szemmel nézte a fiát. Tudta, ha meghal, ő sem éli túl.
Egy idő után kimentek a folyosóra. Katalin egy székre ültette a rogyadozó idős asszonyt, aztán fölment két emeletet, hogy megnézze a gyermekeit. Szerencsére minden rendben volt. Mikor visszajött, lehunyt szemmel, imára kulcsolt kézzel találta az anyósát. Idegesen melléült.
- Ne tessék elkeseredni, Gergelynek erős a szervezete... ki fogja bírni. Beszéltem az orvosokkal. Nemsokára túl lesz a krízisen. Tessék belém kapaszkodni... Most hazamegyünk. Ha Gergely magához térne, rögtön telefonálnak nekünk.
Katalin besegítette az idős asszonyt a kórház előtt egy taxiba. Útközben egyikük sem szólalt meg. Mikor megérkeztek, Katalin a konyhába szaladt, és nagyjából előszedte a hűtőszekrény tartalmát. Kapkodva rakosgatott az asztalon.
- Olyan udvariatlan vagyok! Már biztosan éhes tetszik lenni! Van itt minden, én nem is tudom melyikből adjak? De hát nem vendég itt, drága anyuka! Meg aztán szeretném is, ha megszokná az itteni életet, mert a gyerekek holnap már itthon lesznek, és én nagyon szeretném, ha elvállalná őket. Nekem sajnos vissza kell mennem dolgozni. Óriási most nálunk a hajtás. A főnök meg rögtön az utcára tesz mindenkit, aki nem megy be. Semmilyen kifogás nem érdekli...
Az öregasszony rezzenéstelenül figyelte a menyét. Bólintott, és az ablak felé fordult. Jó volt érezni, hogy segíthet.
*
Az öregasszony az ablakhoz szorította a homlokát. Jól esett az üveg hideg érintése. Tompa fájdalommal a szívében figyelte a rügyező bokrokat és fákat a téren. A fű zölden csillogott a napfényben, és a föld nyers, tavaszi illatát idáig sodorta a szél. Az öregasszony nagyot sóhajtott. Vágyott már vissza a falujába. Olyan idegen, és érthetetlen volt számára az itteni élet, hogy legszívesebben elsírta volna magát tehetetlenségében. De kitartott. Hiszen megígérte a menyének, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg az dolgozik. Gergelynél komplikációk léptek föl, már több mint három hónapja a kórházban volt. Az öregasszony egyre jobban elkeseredett, mert az unokái ördögfiókákként ugrándoztak a lakásban, és bárhogy is kérte őket, soha nem csinálták azt, amit mondott. Pedig minden nap főzött is a kedvükért, de az étel legtöbbször érintetlenül maradt az asztalon. Piri és Dani a legnagyobb nyugalommal nyitogatták a hűtőszekrényt jégkrémért és tejszínhabért, vagy csokoládét majszoltak. A tévét és a videót egész nap bömböltették, minden létező műsort megnéztek. Ha rájuk szólt, egyszerűen eldugták a távirányítót.
Pedig az öregasszony még a konnektorból sem merte volna kihúzni a készülékeket, nehogy elrontson valamit. Egyetlen öröme az maradt, hogy várta a fiát. Gergely állapota napról napra javult, az orvosok azt ígérték, hogy a napokban haza jöhet. Az öregasszony ráemelte szemét a nagy faliórára. Sokáig elmarad ma Katalin... - gondolta. Ebben a pillanatban falakat rengető üvöltés hallatszott az előszobából:
- Apu!!! Megjött az apu! Itt az apu! - kiabálták a gyerekek.
Gergely sápadtan mosolyogva kapaszkodott a felesége karjába, majd óvatosan leereszkedett egy fotelbe. Az öregasszony szemét elöntötték a könnyek:
- Drága fiam! Csak hogy megint itthon vagy! - borult zokogva a vállára, de máris megtörülte a szemét. Minden erejével mosolyogni kezdett. Sokáig nézték egymást. Aztán az öregasszony indult, hogy megvesse a beteg ágyát. Katalin rögtön követte. Mikor megszólalt, csak úgy sütött a szemrehányás belőle:
- Hányszor mondjam mama, hogy ne ott keresse az ágyneműt... és nehogy az új lepedők között turkáljon, az isten szerelmére! Az a vendégeknek van! Az ágyneműből is jó lesz az a kopottabb, úgyis gyakran kell cserélni, mert rögtön agyonizzadja az a szerencsétlen!
Az öregasszony szembefordult a menyével. A szeme villámokat szórt:
- Hogy merészeled szerencsétlennek nevezni? Életben maradt! Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon szerencsés ember! ... és te is az vagy, amiért elvett!
Katalin elhűlve meredt az öregasszonyra. Soha nem látta még ilyennek. Szó nélkül kirohan a szobából. Hangosan csattant az ajtó utána.
*
Derűsebb napok következek. Az öregasszony reggeltől estig ápolta Gergelyt. Igyekezett még a gondolatát is kitalálni. Órákig elüldögélt a lábadozó mellett. Boldog volt, ha evett néhány kanállal a levesből, amit főzött, vagy ha együtt járkáltak kart a karba öltve a lakásban. Katalin csak esténként jött haza, és egyre ingerültebben figyelte az anyósát.
- Értse meg mama, hogy tele a mélyhűtő mirelit termékekkel. A legtöbbjét rögtön tehetné a mikróba, és kész! De maga állandóan főzőcskézik itt nekem! Tele van ételszaggal az egész lakás! Aztán meg minden megy a szemétbe!
A gyerekekre sem tud figyelni! Összekeveri még a ruhájukat is! Minden szekrény rendetlen, mert semmit nem talál meg! Egy mosógépet sem tud bekapcsolni! Nagy isten! Egy mosógépet sem... Egyszóval azt akarom mondani, hogy megbeszéltük Gergellyel: holnaptól jön egy fiatal, ügyes házvezetőnő, aki pillanatok alatt elvégez itt mindent!...
Persze maga azért csak maradjon, ha kedve van... Most jut eszembe! Éppen a mama szobájába szántuk a gyerekek szintetizátorát, amit a héten szállítanak. Nem fogja zavarni? - kérdezte Katalin, de nem várt választ.
A lépcsőfokokat kettesével véve fölszaladt az emeletre.
*
Az öregasszony még napkelte előtt összecsomagolta kevés kis holmiját. Óvatosan nyitott be a hálószobába, és homlokon csókolta a fiát. Gergely kinyitotta a szemét, de pár pillanat múlva becsukta. Katalin felült az ágyon:
- Elmegy, mama? Majd írunk, és meg fogjuk látogatni... - motyogta álmosan az asszony, és újra elaludt.
*
Már az utca sarkánál megpillantotta a házát. Szomorú mosollyal nézte a vályogból készült, rozoga kis építményt. Lassú léptekkel nyitott be a kapun, és ahogy végighaladt az udvaron, egy pillanatra minden tárgyat megérintett ráncos, öreg kezével. A réveteg mosolyt a házban sem hagyta el. Sorra nézegette a szívének olyan kedves bútorokat, aztán lefeküdt.
A szomszédok két nap múlva találtak rá. Halott volt. Olyan igazán békés halott. Tiszta lélekkel, szenvedés nélkül hunyt el, hiszen megadatott neki a megnyugvás, hogy nem tudja meg már soha senki: végigrobotolt élete után milyen fölösleges lett azoknak, akiket a világon legjobban szeretett. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
