Elisabeth:                  Mindig húst eszünk!

Graber:                      Szépen öltözünk!

Elisabeth:                  Még fiatalok leszünk!

/Egymást átölelve állnak, boldogan szorítják egymást./

Elisabeth: Remélem gyerekem lesz.

Graber: Gyereked? Miért?

Elisabeth: /nevetve/ Miért ne?

Graber: Gyerek? Ilyen időkben? Gondolod, hogy lesz?

Elisabeth: Remélem.

Graber: Most mondanom kéne valamit, jól tudom. Megcsókolnom téged, meglepetten, és gyengéden viselkednem. De nem tudok. Túl gyorsan jött ez Elisabeth. Hogy gyermekem legyen, sosem jutott eddig eszembe.

Elisabeth: Nem is kell. Ez az én dolgom. S még nem biztos.

Graber: Gyerek! Éppen idejében érkezne, új háborúra, mint a mostani! Gondolj csak a nyomorúságra, amibe beleszületne!

Elisabeth: Minden nap születnek gyerekek!

Graber: Miért is beszélünk erről!

Elisabeth: Sosem akartál gyereket?

Graber: Nem tudom. Békében talán. Még nem gondoltam rá. Annyi mindent mérgeztek meg itt körülöttünk, hogy a föld esztendőkig csupa ártalom lesz. Hogyan akarhat itt valaki gyereket?

Elisabeth: Hiszen épp azért!

Graber: Drágám! Képzeld el, hogy húsz év múlva a fiunk újra egy háborúban harcol. Az ember nem tanul, és nem okul. Félig még mi is gyerekek vagyunk!

Elisabeth dala:                       Gyerekek

                                   Sokan születnek majd,

                                   Szépek és okosak

                                   Lesznek a csöppségek.

                                   Akik azért élnek,

                                   Tanulnak, figyelnek,

                                   Múltat, történelmet

                                                           Hogy mindent megértsenek,

                                                                                  Átértékeljenek…

                                   És hiszem erősen,

                                   Lelkemben érzem,

                                   Nem akarják majd,

                                   A felsőbbrendű fajt.

                                   Az eszmét megvetik,

                                   Lenézik, szégyellik.

                                   Csakis így lehet,

                                   Az élet rendje ez!

                                               Ugye nem tévedek?

                                   Kell hát a gyerek,

                                   Hogy segítsenek

                                   Rendet tenni itt,

                                   Nyugodni kicsit.

                                   Ők az új élet!

                                   Rájuk szükség lesz!

                                   Tudniuk kell mindent,

                                   Hogy ne történjen meg

                                   Most már több gyalázat,

                                   S ne öljön meg a bánat,

                                                           Senkit! Háború többé ne legyen itt!

                                   Egész nemzedéket,

                                   Embert, ki nem vétett

                                    Megölni többé nem lehet!

Graber:                      Ó, te romlatlan, naiv kedves! Te vagy a gyermek!

Elisabeth:                  Miért mondtad ezt? Hinnem csak lehet?

                                   Annyi reményt adna…

Graber:                      Ha így gondolnál a holnapra!

Elizabeth:                  De ez csak álomkép?

Graber:                      Egy álom, ami szép…

Elisabeth: Érts meg! Azt szeretném, ha a gyerekünket ELLENE nevelnénk föl.

A háború ellen. Mi lenne, ha azok, akik a szörnyűségek ellen vannak, nem akarnának gyereket? Csak a barbároknak legyen? Ki hozza akkor rendbe a világot?

Graber: Ezért szeretnél gyereket?

Elisabeth: Nem. De ez is eszembe jutott.

Graber: Igazad van… De túl gyorsan megy nekem ez az egész. Még a házasságot sem szoktam meg, és most már azt döntsem el, hogy akarok-e gyereket, vagy nem?

Elisabeth: /nevetve/ Azt azonban nem vetted észre, hogy én nem csak általában akarok gyereket, hanem éppen tőled akarom!

/Graber átöleli, megcsókolja/

Graber és Elisabeth dala: Vigyázz magadra!

                                   Vigyázz kedves, baj ne érjen,

                                   Kérem Istent, óvjon, védjen!

                                   Gondolj rám sokat!

                                   Már annyira várlak!

Graber:                      Ne félj, visszatérek,

                                   Fontos lett, hogy éljek!

                                   Már van előttem cél,

                                   És itt egy jó tündér!

Elisabeth:                  Ha tényleg tündér lennék,

                                   Most biztos varázsolnék…

Graber:                      Valami szépet látnék?

Elisabeth:                  Tűnjön el a háború!

                                   Ne legyen lánctalpú,

                                   Támadó ágyú,

                                   Se más gyilkos fegyver,

                                   És harcolni sem kell!

Graber:                      Ezt kéred, te drága?

Elisabeth:                  Mi lehet az ára?

Graber:                      A varázslatnak nincs határa!

Elisabeth:                  Ne is tudja senki,

                                   Hogyan kell ölni!

                                   Legyen béke a földön…

Graber és

Elizabeth:                  Találjon ránk az öröm!

/Ölelés, csók./

Graber: Hat órakor indul a vonatom. Mindent rendbe raktam. Ne kísérj ki! Nehogy fölkelj! Szeretnék úgy elmenni innen, hogy azt a képet viszem magammal, ahogy meztelenül alszol egy békés szobában. Ugye megérted?

/Elisabeth némán bólint. Ágyba bújnak, vadul csókolni kezdik egymást./