HARMADIK SZÍN

Graber és Elizabeth a szétbombázott utca díszletének szélén áll. Távolabb csíkos ruhás, sovány rabok törmelékeket hordanak, mellettük géppisztolyos SS katonák.

ZENE! Fekete ruhába öltözött táncosok koreográfiája. (négy perc)

Tiszt: Hé! El onnan! Tilos erre jönni! /Elisabeth futni kezd a foglyokhoz, mindegyiknek az arcába néz, láthatóan keres valakit a koncentrációs tábor lakói között./

Tiszt: Visszajönni! Maga ott! Hé asszony! Süket maga?

Graber: /a tiszt elé lép/ Valami baj van?

Tiszt: Baj? Sár van a fülükben, vagy micsoda? /egy másik katona is odalép/

Graber: Keresünk valamit.

Tiszt: Mit?

Graber: Egy melltűt. Vitorláshajó, briliánssal. Tegnap este későn jártunk erre, úgy látszik elvesztettük. Nem találták meg véletlenül?

Tiszt: Mit?

Graber: /megismételte a hazugságot, mert látta, hogy Elizabeth már a fele sorral végzett/ Egy melltűt keresünk. Vitorláshajó alakú. Briliánsokkal van kirakva.

Tiszt: Itt semmit sem találtak. Össze-vissza fecseg. Az iratait! /Elisabeth végzett, és visszaállt Graber mellé/

Graber: Természetesen nem keressük tovább, ha tilos. Parancs, az parancs.

Tiszt: Ha ezek a disznók dugták el, akkor is megtaláljuk. Addig kutatjuk náluk, míg össze nem esnek. /Elisabeth összerezzent. Majdnem sírva szólal meg:/

Elisabeth: Nem biztos, hogy itt vesztettem el. Lehet, hogy följebb, az erdőben. Azt hiszem, inkább ott történt. / A tisztek vihogtak, vigyorogtak/

Tiszt: Ott nem vagyunk illetékesek…

/Graber egy csomag cigarettát ejtett közben egy fogoly lábához. Továbbmennek az utcán, a középső színpad elforog, ismét egyedül vannak a lebombázott díszletben./

Graber: Meg kell neked mondanom valamit Elizabeth… Eddig nem akartam, de most… mikor láttam, milyen kétségbeesetten keresed apádat…

Eizabeth: Mit akarsz mondani?

Graber: Apád meghalt, drágám. Mikor legutóbb a postán jártam a szüleim ügyében, érdeklődtem apád felől is, és egy cigarettásdobozban átadták a hamvait. A Katalin templom egyik sírkamrájában helyeztem el.

Hidd el, már az is nagy dolog volt, hogy postára adták… Igazoltam, hogy a feleségem vagy, és átadták… Odamegyünk, és megmutatom…

Elizabeth: Egy cigarettásdobozban??? /sikolt/

Graber: Hidd el nekem Elizabeth a rabok többségét tömegsírba dobják..! Apád mégiscsak…

Elisabeth: Hagyj most kicsit… Nagyon fáj… Köszönöm Ernst! Mindent köszönök…

/sírva egy omladékra ül/

Elisabeth dala:                            Bevégeztetett…

                        Apám! Hát ennyi volt az életed,

                                   A sorsod gúnyos fintora ez!

                                   Mindig annyit dolgoztál,

                                   Kartonokat iktattál,

                                   Betegeket ápoltál,

                                   Családokat nyugtattál…

                                   Aztán egy őrült hatalom,

                                   Várta, mikor lesz alkalom

                                   Hogy lecsaphasson rád!

                                   Gyorsan okot is talált,

                                   Mindegy, hogy mondvacsinált

                                   Nevetséges indokkal!

                                   Te ütések közt, kínokkal

                                   Élted maradék életed,

                                   Ahogy olyan táborban lehet,

                                   Hol nincs lelkiismeret

                                   A kápókban, és őrökben,

                                   Besúgókban, tisztekben.

                                   Életed végét a szenvedés,

                                   És annyi fájó ellentét

                                   Keserítette meg

                                                           Több már nem is lehetett…

                                   Ernst, te talán tudod ezt:

Miféle vad bűnös lehet,

Mennyi aljasságról tehetett,

Ki zsidónak született?

                                   Szegény, drága apám,

                                   Hamvaid dobozban már

                                   Egy templom szent falában,

                                   Nyugszanak, s én gyászban

                                   Várom: csituljak kicsit,

                                   Érzem: hitet, erőt ad megint,

                                                           S míg velem van, tanít!

                                   Támaszt ad az élethez,

                                   Ahol már nem vak vezet,

                                   Világtalan embereket:

Graberrel duetben:                          És segít majd egy érzelem!

                                                           Ezen a csúfos, kegyetlen,

                                                           Méltatlan, reménytelen,

                                                           Szörnyűséges helyzeten,

                                   Úrrá lesz a szerelem!

                                                           Örökké az vezessen!

Graber:                                            Ugye hiszel nekem?

Drágám, egyetlenem!

Megcsókolják egymást. Közben távolabb lángok csapnak ki egy bérház ablakából.

Elisabeth: Ez a mi házunk! /szaladni kezdenek/ A színpad középső része lassan átfordul.

Kormos, fáradt rongyos emberek ülnek székeken, vagy a földön az utcán. Néhányuk mellett asztal, és sok csomag. Ágyneműk, ruhák, bőröndök mellettük, élelmiszer az asztalokon. A családok csoportokba tömörülnek. Valahol előttük ég – láthatatlanul –a házuk. Csak a tűz ropogását hallani. Megadóan bámulják a látványt. Néhányan sírnak. Lieserné is ott ül köztük egy karosszékben. Az arcán szenvedés és gyűlölet. Graber berohan a kigyulladt házba. Elizabeth a csoport mellé áll./

Graber: /Odaszalad Eliabethhez. Bőröndöt, ágyneműt, összecsomózott lepedőt hoz./

Graber: Sikerült valamit megmentenem! Némi ruha, étel…

Elisabeth: /fásultan/ Jó lesz…

/Graber egy vödör vizet vett észre, mellette bögrét. Merített, és odavitte a lánynak./

Graber: Igyál!

Egy asszony: Hé maga ott! Az a mi vizünk!

Kamasz fiú: És a mi bögrénk!

Graber. /Elisabethnek/ Idd ki! /hátrafordul/ És a levegő? Az is a maguké?

Elisabeth: Add vissza nekik a vizüket és a bögréjüket! De jobb, ha a fejükre öntöd az egész vödörrel…

Graber: A bőröndbe betettem édesapád képét is.

Elisabeth: Köszönöm. Minden más hagy égjen el…Akkor legalább vége ennek is, és ez így jó.

Grabe: Vége? Minek?

Elisabeth: A múltnak. Mire jó már? Csak teher. Az is, ami szép volt belőle. Újra kell kezdenünk mindent. Ami volt csődbe jutott. Visszafelé nem vezet út…

Graber: Éjszakára alvóhelyet kell keresnünk. Vagy itt is elalhatunk. A matracokon a köpenyemmel, és a sátorlappal.

Elisabeth: Tudnál itt aludni?

Graber: Mindenütt lehet azt hiszem, ha fáradt az ember. Különben a csomagolásnál egy üveg vodkára akadtam. Itt van. De óvatosan igyuk, mert Lieserné még fel is jelentene, hogy gúny űzünk a nemzeti szerencsétlenségből. Egyébként a lángokba dobtam Lieserné

rengeteg aktáját is. Apád íróasztala már égett. Sok embert megmentünk a besúgástól. Na akkor igyunk! Takard el az üveget!

Elisabeth: Ha az ember azt akarja, hogy mások ne vegyenek észre semmit, sose szabad óvatoskodni. Ezt már megtanultam. /Ivott/ Pompás! Úgy ülünk itt, mint egy nyitott kávéházban. Cigarettád van?

Graber: Van. Biztos, hogy ne hozzak le még valamit? A mi emeletünk még áll.

Egy férfi: Nem sokáig!

Graber: Miért ne?

Egy férfi: Miért legyen maguknak jobb, mint nekünk? Huszonhárom esztendeig laktam ott, a felső emeleten, fiatalember! Most lángol minden! Miért ne égjen a magáé is?

Graber: Én azt hittem, ez a véletlen műve, és nem az erkölcsé.

Egy férfi: Igazság dolga, ha egyáltalán tudja, mit jelent ez.

Graber: Pontosan nem. De erről sem én tehetek. /elvigyorodott/ Nehéz élete lehetett, ha még mindig hisz az igazságban.

Egy férfi: Az otthonom volt. Mit ért maga ebből.

Graber: Nem. Ezt valóban nem értem. A német birodalom engem túl korán avatott világjáróvá.

Egy férfi: Ezért csak hálás lehet!

Elisabeth: Mehetünk! Leégett a mi emeletünk is…

Graber: Szép napok voltak.

Elisabeth: A legszebbek.

Graber: Ma este elalszunk valami félig-meddig fedett helyen, holnap pedig, amíg a gyárban vagy keresek nekünk megfelelő szállást. Valószínűleg a város szélén, vagy a legközelebbi faluban. Délután érted megyek, és az új otthonunkba viszlek. Mit szólsz hozzá?

Elisabeth: Nagyszerű! De lesz elég pénzed, hogy…

Graber: Lesz! Bízz bennem! Nagyon szép helyet kerítek nekünk. Hidd el, gondoskodom a feleségemről!

Graber és Elizabeth dala: Szeretlek  (ismétlése az első felvonás végi dalnak)

Virágos ruhába öltözött táncosok koreográfiája.

Együtt:                                  Egy kis szigeten állhatnánk,

                                               Hol béke van, és boldogság.

Elizabeth:                              Bizalom, hit és remény,

                                               Hol nem halványul el a fény.

Graber:                                 A szerelmünk megmarad

                                               Erőt és vigaszt ad.

Együtt:                                  A világégés közepén

                                               Oly boldogan élnénk!

Elizabeth:                              Bízom, és hiszek benned,

                                               Ez a szerelem kellett!

Graber:                                 És eltűnt a sötét,

                                               A félelem a remegés!

Elizabeth:                              Eltűnnek a romok,

                                               A fekete ablakok!

                                               A kiégett utcák!

Graber:                                 Hisz nő a sok virág!

                                               Zöldülnek a fák!

Elisabeth:                              Csacsog sok madár!

                                               Ezernyi új öröm vár!

Együtt:                                  Rám és rád…

Graber:                                 Olyan magányos voltam én,

                                               Nem volt már remény…

Elisabeth:                              Nem lehettem boldog,

                                               Nem égett sehol fény.

Együtt:                                  Nem égett sehol fény,

                                               Ha álltam az út végén.

Graber:                                 Az őrület szélén kínlódtam,

                                               Egyedül minden gondommal…

                                               Az életemet adtad vissza,

                                               Te csodás tündér, te tiszta

                                                                       Gyönyörű tünemény!

Elisabeth:                              A hitvesed lettem én…

                                               A háború nem választhat szét,

                                               Mert megmarad sok szép emlék,

                                               Amíg újra jössz,

                                               Vagy már el sem köszönsz?

Graber:                                 Tudom, érzed szívedben,

                                               Itt maradok melletted.

                                               Válasszam az életet?

Elisabeth:                              Én elrejtelek!

Graber:                                 Hisz vége már nemsoká!

                                               Országunk megadja magát!

Elisabeth:                  S te velem leszel!

                                   Senki nem választhat el!

Graber:                      Reggel és éjjel is,

                                   Délben és este is…

Együtt:                       Szeretjük majd egymást!

                                   Kinevetjük a halált!

                                   Együtt leszünk mindig,

                                   Együtt a sírunkig…