NEGYEDIK SZÍN

Egy bérház ajtaja látható oldalnézetből, a színpad bal oldalának legszélén. Mögötte kis előszobarészlet szintén oldalnézetből, aztán egy tágas lakószoba már szemből.

A berendezés egyszerű: hatalmas íróasztal, asztali lámpa, a fal mellett keskeny heverő, ruhásszekrény, gramafon, egy dohányzóasztal és két fotel. Tisztaság és rend mindenütt.

Graber jön a színre. Csenget a bejárati ajtón. Az előszoba hátsó, sötét részéből előjön egy ápolatlan, ellenszenves, rideg tekintetű negyvenes nő. Neve: Lieserné.

Lieserné: Kit keres?

Graber: Kruse egészségügyi tanácsost. Itthon van?

Lieserné: Rendelésre jött?

Graber: Nem. Magánügyben. Krusénéhoz van szerencsém?

Lieserné: Isten mentsen!

Graber: Ide figyeljen! Nem tudom, mi van itt, de nem is érdekel! Dr. Kruséval szeretnék beszélni, más dolgom nincs. Érti?

Lieserné: Kruse már nem lakik itt!

Graber: A neve azonban itt áll!

Lieserné: Ezt a táblát már réges-rég le kellett volna venni!

Graber: De itt van! Lakik itt valaki a családjából?

Egy vékony, magas, széparcú, húsz év körüli lány jön előre a sötétből az előszobába.

A szeme sötét, mahagóni-színű haja nyugtalan hullámokban ömlik a vállára.

Ő Elisabeth.

Elisabeth: Engem keres valaki?

Graber: /hirtelen ötlettel/ Igen! Szeretnék valakivel beszélni, aki Kruse egészségügyi tanácsost ismerte. Úgy látszik, nem könnyű…

Elisabeth: Elisabeth Kruse vagyok. Fáradjon be.

Lieserné: /mérgesen/ Sok a fény! – eltűnik a sötétben. Graber és Elisabeth a szobába mennek. Gyors pillantásokkal méregetik egymást.

Elisabeth: Hiszen én ismerem magát! Nem itt járt gimnáziumba?

Graber: De igen. Ernst Graber vagyok. Úristen Elisabeth! Nem ismertelek meg! Legalább hét-nyolc év telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Nagyon megváltoztál.

Elisabeth: Te is.

Graber: Mi történik itt tulajdonképpen? Úgy vigyáznak rád, mint egy tábornokra!

Elisabeth /keserűen nevet/ Nem mint tábornokra. Fogolyra!

Graber: Hogyan? De hát miért? Az apád…

Elisabeth: Várj! – suttogja, és bekapcsolja a gramafont, ami a „Hohenfriedberger” indulót játssza.

Graber: Hát ez mire jó? Állítsd le! Elegem van az indulókból. Mond meg inkább mi folyik itt?

Elisabeth: Az asszony kint hallgatózik. Lieserné. Egy besúgó. Ezért kapcsoltam be a gramafont. /izgatottan/ Mi van az apámmal? Mit tudsz róla?

Graber: Én? Semmit. Tőle akartam megkérdezni a szüleim címét… A szüleim eltűntek.

Elisabeth: Ennyi az egész?

Graber: Nekem ennyi is elég.

Elisabeth: Ez igaz… De azt hittem apámról hozol hírt.

Graber: Mi történt apáddal?

Elisabeth: Koncentrációs táborba vitték. Már négy hónapja. Valaki feljelentette.

Graber: Most már elzárhatjuk a gramafont?

Elisabeth: Igen. És neked is jobb lesz, ha elmész. Hisz mondtam már mi történt velünk.

Graber: Én nem vagyok besúgó. Gyűlölöm ezt az egész háborút, minden hozadékával együtt. Rettenetes, ami a világban történik.

Felsivítanak a szirénák.

Lieserné: Villanyt eloltani! Minden emiatt van! Sok a fény! – üvölt az előszobában megjelenő Lieserné, és dörömbölni kezd az ajtón, aztán eltűnik.

Graber: Honnan került ide ez az ördögfajzat?

Elisabeth: Kényszerbérlő. Beutalták ide. Szerintem ő jelentette fel az apámat.

A szobáért tette. Gondolom engem is figyel. Hithű náci. Az apám pedig zsidó.

Graber: /megfogja a lány mindkét kezét/ Lemegyünk a pincébe?

Elisabeth háttal az elsötétített ablaktábláknak támaszkodik. A szeme szikrázik.

Elisabeth: Nem akarok. Nem akarok megfutamodni. Nem akarok megfulladni… Hát nem érted? – sikítja.

Graber: Nem értem. Ez csak tönkretesz téged. Olyan állást, amit nem tud tartani az ember, feladunk. Ezt minden katona tudja.

Elisabeth: Akkor add föl te is! Add föl, és engem hagyjál békén!

Graber: Gyere! A szomszéd utcában van egy nagyon biztonságos óvóhely…

Elisabeth előrefut a színpad közepére. A szeme könnyes.

Elisabeth dala:                                  Úgy félek!

                                   Félnem kell éjjel, és félnem kell nappal.

                                   Itt mindig sötét van. Fekete minden ablak.

                                   Meddig tart ez még?

                                   Apámmal mi lehet?

                                   Úgy kívánom a fényt, a csendet, a rendet.

                                   Elég volt mindenből,

                                   Nem bírom már tovább.

                                   Csak romok, pusztulás,

                                   Szenvedés és halál

                                                           Vár itt rám…

                                   De mennem nem lehet,

                                   Az apám háza ez!

                                                           Nem hagyom el sosem…

                                   Itt kell várnom rá,

                                   Talán megjön nemsoká!

                                                           Ha kibírja még,

a szenvedést… /térdelve zokog/

                                   Egy bölcs öregember,

                                   Ki gyógyított, nevelt,

                                   Hitet adott, szeretett,

                                   És gyűlölte a jelent.

                                   Szörnyű bűne: hogy zsidó!

                                   És nem némethez méltó

                                                           E förtelmes fajnak szülöttje lenni,

                                                                                           Embernek maradni

                                                                                  A felsőbbrendűek között…

Ezt nem lehetett…

                                   Érzem, azt akarja,

                                   Ne adjam fel soha,

                                   És itthon várjam őt,

                                   Az ártatlan szenvedőt…

                                   Ennek a szemét népnek,

                                   Kik a hazámban élnek,

                                   Bírálnak, ítélkeznek,

                                   Törvénykeznek, ölnek,

                                   Soha nem teszem meg,

                                   Hogy pincében reszkessek,

                                   Levegőt se vegyek

                                                           A félelemtől…

                                                           Ami oly gyakran rám tör,

Ha sziréna visít,

                                   Ha zuhanó bomba sikít,

                                   Ha repesz vágódik be

                                   A fekete ablakon,

És remeg a plafon…

                        Hát inkább itt érjen a halál,

                        Ne legyek pince-bogár,

                        Kit egy ház nyom agyon,

                        Nekem nem kell a beton-oltalom!

                        Nem fogok egy odúban szűkölni lent,

                        Szabadon haljak meg!

                        Ennyi vágyam még lehet…

                        Talán ennyit még kérhetek…

Graber félénken a lányhoz lép, egymással szembefordulva térdelnek. A fiú simogatja a lány haját, aki fékezhetetlenül sír.

Graber: Vége Elizabeth. Ma már nem jönnek vissza talán a repülők. Megyek.

Elisabeth: Hová mégy?

Graber: A laktanyába. Azok a szabadságos katonák, akik nem tudnak hová menni, a laktanyában alhatnak.

Elisabeth: A frontról jössz?

Graber: Az orosz tűzvonalból. Két hetet kaptam. Tele reménnyel érkeztem, és most legszívesebben öngyilkos lennék. Mi közünk nekünk ehhez az egészhez??? /megrázza a lányt/

Elisabeth: Semmi. Csak éppen el kell szenvedni… Hát nem őrület?

Graber: De. Az. Holnap meglátogathatlak?

Elisabeth: Egy gyárban dolgozom napközben. Katonaköpenyeket varrunk össze. Estefelé gyere. Mint ma.

Graber: Akkor hát… /lassan föláll, mielőtt kimegy az ajtón így szól:/ Ha még holnap is élek, Elisabeth, eljövök… Feltétlenül eljövök…