HARMADIK SZÍN

Szétbombázott utcán lépked Graber. Ijedt értetlenséggel forgatja a fejét. Hirtelen egy összedőlt bérház romjaihoz rohan. Térdre esik. Sokáig mozdulatlan marad.

ZENE! Fekete ruhás táncosok koreográfiája. (három perc) Táncosok kiszaladnak.

Tőle nem messze romeltakarítás folyik. Az ott dolgozók észre sem veszik Grabert. Végül Graber feltápászkodik, és magához ránt a színpadon éppen átsiető, rongyos ruhájú, középkorú, civil férfit, karján a légoltalmis jelzéssel.

Graber: Ez a tizennyolcas szám? Hol a tizennyolcas?

Légoltalmis: Tizennyolcas? Hol a tizennyolcas? Hol VOLT a tizennyolcas, ugye, így érti?

Graber: Micsoda?

Légoltalmis: Hát persze… Nincs szeme?

Graber /rángatja, és üvölt/: Hallja-e! Nem azért jöttem, hogy a szellemeskedéseit hallgassam! Merre van a tizennyolcas?

Légoltalmis: Engedjen el azonnal, vagy sípolok a rendőrségért. Semmi keresnivalója itt. Ez romeltakarítási körzet. Magát letartóztatják!

Graber: Engem nem tartóztatnak le! A frontról jövök!

Légoltalmis: Mit számít az? Azt hiszi, hogy ez itt nem a front?

Graber: A tizennyolcasban lakom. A szüleim is itt laknak…

Légoltalmis: Ebben az utcában már nem lakik senki.

Graber: Senki?

Légoltalmis: Senki. Én csak tudom. Én is itt laktam. /kiabál/ Laktam! Laktam! Tizennégy nap alatt, frontszolgálatos úr, hat légitámadást kaptunk! S maguk, átkozott bajtársaink, kint lebzseltek! Egészségesek, és virgoncok, azt látja az ember! És a feleségem?… Ott… Őt ki ássa ki? Senki… Halott… Túl sok az egyéb sürgős munka.

Túl sok a szaros akta, szaros hivatal, szaros hatóság, amit meg kell menteni… Tudja-e katona úr? Az ember sose látja mi a baj, ha nem a saját bőrére megy ki a dolog…

S ha megtudja, már késő. Maga frontkatona! – kiköpött. Hős frontkatona, a bádogkitüntetéseivel!

Légoltalmis dala: Tűréshatár

Én is vigyázom a hazát,

                                   Tudja meg, tisztelt uraság!

                                   Egész nap romokat kutatok,

                                   Rémült emberekre rikoltok,

                                   Pincékbe terelem őket,

                                   Öreget, gyereket, nőket!

                                   Állandóan kiabálok,

                                   Így elnyomok pár sikolyt,

                                   Mit a rettegés hoz elő,

                                   A mindig jelenlevő

                                   Pincékben rejtekező

                                   Hamu-szín arcokon,

                                                           S nekem még félni sincs jogom…

                                    Egy olyan légóssal beszél,

                                   Ki óvja mások életét

                                   Saját családjától elrohan,

                                   Mindig parancsokat osztogat,

                                   Sok jajgató

                                   Pincelakó

                                   Embertömegeknek,

                                                    És közben a házam odalett…

                                                           Benne az asszony, gyerekek…

Amíg süvítetek a szirénák,

                                   Záporoztak a bombák,

                                                           Én másik pincében vártam a halált…

                                   Így történt, talán néhány napja:

                                   Berlin bomba-adagját kapta,

                                   S én a lépcső alján állva,

                                   Figyeltem minden zajra.

                                   A tömeg pedig odabent,

                                   Összezsúfolva reszketett.

                                   De ez nem az a pince volt,

                                   Hol családom lapult,

                                   Drágáimat távolabbi sírbolt

                                                                                  Nyelte el.

                                                           Egy másik úgynevezett „óvóhely”….

                                   Nagyon kérem, mondja meg,

-          Hiszen ez már sok nekem –

Maga frontról szökött lógós!

Élhet-e ezután egy nyomorult légós???

Aki idegen életekért küzdött,

Közben, szeretteire rádőlt

A bérház, és betemették sötét romok,

Az imádott családot…

Graber rábámul a légósra, egy percig szótlanul farkasszemet néznek, aztán a romhoz térdel, két kézzel tördeli, dobálja a törmeléket, az őrület határán van.

Légoltalmis: Mit csinál?

Graber: Ide figyeljen! Tud valamit a szüleimről? Paul és Maria Graber?

Légoltalmis: Csak ne ordítson úgy, katona! Azt hiszi, maga az egyetlen, aki elveszítette valakijét? Mit gondol, ez itt micsoda?

Graber: Hol?

Légoltalmis: Az ott! A kapun! Nincs szeme? Azt hiszi, hogy valami vicclap? Eltűnt személyeknek szóló címek, és felhívások! Írja maga is oda, kiket keres!

Graber ceruzacsonkot vesz ki a kabátjából, fölírja szülei nevét, és hogy fia keresi őket.

Légoltalmis: Nos, végzett?

Graber: Nem is tudom…

Légoltalmis: Senki nem tud a másikról semmit, katona! Senki! A csalók mindig megússzák! A csibészeknek semmi bajuk nincs! Ezt még nem tanulta meg?

Graber: De igen.

Légoltalmis: Akkor vezesse rá magát is a pechlistára! Aztán várjon! Várjon, amíg meggebed! Várjon, mint mi mindannyian! /elcsendesedik/ A szülei valószínűleg vidéken vannak. Még a bombázás előtt elköltöztek. Azt mondta az anyja, hogy egy rokonhoz mennek, valami kis faluba. Hogy hová, nem tudom…

Graber: /csöndesen/ Előbb is mondhatta volna… Azért köszönöm.

Légoltalmis: Ott van Loose asszony. Kérdezze meg, hátha többet tud…

Egy középkorú, piszkos, láthatóan az őrület szélén álló asszony ül egy hokedlin a színpad másik szélén egy kibombázott ház előtt. Körülötte többen ülnek, vagy állnak üveges szemekkel, és a semmibe merednek. Mindannyian kibombázott civilek. Nők, férfiak, gyerekek egyaránt.

Graber: /az asszonyhoz fut/ Loose asszony! Végre egy ismerős! Graber vagyok! Ernst Graber! Tud valamit a szüleimről?

Loose: Halottak.

Graber: Mi?

Loose: Halottak. Mit akarsz még?

Graber: Honnan tudja? Látta őket? Hol?

Loose: Semmit se láthatott az ember, Ernst. Merő tűz, és kiáltozás volt minden… és aztán…

Graber: Loose asszony! Emlékezzék, kérem, mikor látta a szüleimet? Honnan tudja, hogy meghaltak?

Loose: Lena is meghalt. És August is. Hiszen ismerted őket…

Graber: Loose asszony! Kérem, mondja meg nekem, honnan tudja, hogy a szüleim meghaltak? Látta őket?

Loose: Lena… Őt sem láttam többet… Nem engedtek oda hozzá… Nem sok maradt meg belőle. Pedig hát olyan kicsi volt. Miért csinálnak ilyet? Teneked mégis csak tudnod kellene! Hiszen katona vagy!

Loose asszony mögött egy férfi, /a nő férje/ kezével jelzi Grabernek, hogy az asszonynak elborult az elméje.

Loose úr: Anya még nem tudta fölfogni a dolgot, Ernst.

Loose: És te föl tudod fogni? /néz haragosan a férjére/

Loose úr: Lena!

Loose: Ha tudniillik fel tudod fogni /szavai kitisztulnak, arcára értelem költözik/ akkor te sem vagy sokkal jobb azoknál, mint akik ezt tették.

Loose asszony dala:              Haláldal

Közben feketeruhás táncosok tánc-koreográfiát adnak elő.

                                   Fiam, ha láttad volna őket!

                                   Csillogó szemüket, kicsiny kis kezüket!

                                   Lena copfos szőke haját,

                                   Amit a vállán dobott át.

                                   Nézd, itt a maslija,

                                   Leginkább ezt hordta.

                                   Olyan jól állt neki

                                   Alig tudtam kivenni

                                   Gyönyörű lenszőke hajából,

                                                           Mikor betakarta a fekete fátyol…

                                   August mindig játszani akart,

                                   A kedvence volt egy kard,

                                   Persze fából, tompa éllel,

                                   Hogy meg ne szúrja! - úgy féltettem…

                                   Olyan sokszor ettek

                                   Lekváros kenyeret,

                                   Azt szerették nagyon…

                                   És néha volt itthon

                                                           Cukor a szörpbe, és citrom.

                                   De sose panaszkodtak,

                                   Elnyűtt ruhát hordtak,

                                   Beázott cipőjük,

                                   Vacogott kis testük.

                                   Mégis annyit nevettek,

                                   Játszottak, énekeltek.

                                   Vagy csöndben nézték az asztalon a kis lámpát

                                   Nagyra nyílt szemekkel, csodálták órákon át...

Ernst, te a frontról jössz,

                                   Talán van valami közöd,

                                   Ahhoz: miért gyilkolnak meg

                                   Ártatlan kisgyerekeket???

                                   Kinek lehet érdeke,

                                   Hogy elmúljon élete,

                                   Apró emberkéknek?

Őket nem mérgezte meg

                                   A gyilkolás vágya,

                                   A hatalom harca!

Segédszínészek kórusa: Miért e borzalom?

    Miért nincs irgalom?

    Hisz Embermilliókat

    Öl meg a háború,

                                       Itt elpusztul a jó…

Ismétlés újra:     Miért e borzalom?…

Loose úr: /félrevonja Grabert/ A feleségem semmit nem tud, Ernst. Azt hiszi, hogy azért, mert a mi gyerekeink meghaltak, mindenkinek meg kellett halnia… Olyanokat mond… Már fel is jelentettek miatta.

Graber: Tehát nem haltak meg?

Loose úr: Láttam, mikor elköltöztek, Ernst. Többet nem tudok… De valószínűleg biztonságban vannak valahol… Kérdezd meg talán Kruse egészségügyi tanácsost.

Az apád a legjobb barátja volt.

Graber: Igaza van! Még valamit! A szüleim… Egészségesek voltak?

Loose úr: Igen Ernst. Egészségesek voltak. Isten áldjon, fiam.

/Lassan a feleségéhez megy, leguggol elé, a nő arcát törülgeti./