Erich Maria Remarque: Szerelem és halál órája

  Fordította: Ungvári Tamás

 Első kiadás: Európa könyvkiadó: 1969

                                                  NINCS HOZZÁ JOGOD!___________________

                                                             munka-cím

                                                        Musical

                             Színpadra írta: P. Dobrossy Rita

ELSŐ SZÍN:

A második világháború egyik frontvonala valahol Oroszországban…

A színpadot keresztben félig kettészeli egy lövészárok, /amelynek csak a hátsó része van elkészítve/ fölötte a távolban torkolattüzek lobbannak föl, távoli ágyúdörgés hallatszik.

A lövészárok mellett ócska kis faház, rácsos ablakkal, füstölgő kéménnyel.

A lövészárokban katonák néma taglejtésekkel beszélgetnek, cigarettáznak.

Hirtelen egy nagy vetítővászon hengeredik le, és addig az ideig, amíg a narrátor beszél, filmfelvételeket láthatunk az orosz frontról, és a harcokról. ZENE!

A színpad jobb és bal oldalán testhez simuló, feketébe öltözött táncosok adnak elő koreográfiát, amíg a zene, és a narrátor beszéde tart.

Narrátor: „A halálnak, még a szaga is más volt 1944 tavaszán Oroszországban, mint Afrikában… Afrikában az angol nehézlövegek tüzében a tetemek gyakran hosszú ideig feküdtek temetetlenül a frontvonalak között az igaz, de a nap gyorsan dolgozott. Éjszakánként édeskés, fullasztó és nehéz szagot hozott át a szél. A gázzal telt hullák kísértetként emelkedtek meg az idegen csillagok fényében, akárha utolsó csatára keltek volna… Némán, reménytelenül, csak magukért vívtak immár… Ám másnapra zsugorodni kezdtek, odatapadtak a földhöz, mintha végtelen fáradtan magukat akarnák bekaparni… S ha később mégis sikerült őket behozni könnyűek voltak, összeaszalódtak, s azok, melyeket hetekkel később találtak csak meg, szinte csontvázzá száradtak, s lazán lötyögött rajtuk az egyenruha, mely egyszerre oly bő lett számukra. Száraz halál volt ez, homokban, napban, szélben. Oroszországban kocsonyás, bűzlő a halál…”

                                                                                                Erich Maria Remarque

Vásznat felhúzzák, ZENE elhallgat, táncosok kiszaladnak. Két katona a lövészárok mellett hangosan beszélni kezd:

Immermann: /Grabernek/ Szép idejük van a szabadságosoknak… Jó neked Graber! Nemsokára haza mégy egy időre! Hány éves vagy? Huszonhárom?

Graber: Annyi. De még nem kaptam meg a szabadságot. Az utolsó pillanatban jöhet valami zárlat. Már háromszor előfordult.

Immermann: Megtörténhet. Mióta jár neked?

Graber: Hat hónapja. Két éve nem voltam otthon…

Immermann: Elég baj. De legalább jár neked. Nekem nem… Egykori szocdem, politikailag megbízhatatlan: csak hősi halott lehetek, más nem. Ágyútöltelék és trágya az ezeréves Birodalom számára. /Graber óvatosan körülsandít. Immermann nevet./

Immermann: A német tekintet! Ne félj, mindenki horkol. Még Steinbrenner is.

Graber: Eszembe sem jutott…

Immermann: Dehogynem! …és már úgy a csontjainkba ívódott, hogy nem is törődünk vele. Mulatságos, de a mi hősies korunkban úgy szaporodnak a besúgók, mint esőben a gomba. Ki gondolna erre, mi?

Graber: Immermann! Ha mindezt ilyen jól tudod, jobban kellene óvakodnod Steinbrennertől.

Immermann: Fütyülök Steinbrennerre! Nekem kevesebbet árthat, mint nektek! Éppen azért, mert elővigyázatlan vagyok! Az olyan embernél, mint én, ez az őszinteség jele. Túl sok farkcsóválás gyanút ébreszthettne a boncokban. Régi szabály: volt szocdem legyen gyanútlan! Vagy tán nem?

Gaber: Hideg van…

Immermann: Lesz min csodálkoznod majd, ha haza mégy…

Graber: Mi változott meg otthon?

Immermann: Minden.

Graber: Honnan tudod? Hiszen te nem is voltál szabadságon!

Immermann: Nem. És mégis tudom.

Graber: /A távolba mutat./ Azok már Oroszok?

Immermann: Nem. Azok a mi utászaink. A túlnani helységet robbantják fel.

Graber: Ez azt jelenti, hogy még tovább vonulunk vissza. De nagy az út még a határig…

Immermann: Attól függ. Átkozottul gyorsan elérhetünk oda. /körbemutat/ Látod, mit művelünk? S most képzeld el, hogy az oroszok ugyanezt csinálják a mi országunkban. Mi marad belőle?

Graber: Nem több, mint itt… De még nem érték el a határt…

Immermann: Ugyan! Locsogás! Ki hiszi még ezt el? Akkor miért szaladtunk olyan nagyon előre annak idején? Mondok én neked valamit. Békét kell kötnünk! Nem marad más hátra.

Graber: Miért?

Immermann: S még kérdezed is, jóember? Hát nem érted?

Graber: Dehogynem. De mi történik, ha nem akarnak békét kötni?

Immermann: Kik?

Graber: Hát az oroszok.

Immermann: Mi felajánljuk…  El kéne, hogy fogadják… A béke, az béke. Avval befejeződik a háború, és mi megmenekülünk… Csak az a baj Ernst, hogy elvetettük a sulykot. Túl sok volt a gyilkolás. A halál…

Graber: Ha mindezt tudod, miért vagy még mindig itt?

Immermann: Miért vagyok itt? Ahelyett, hogy koncentrációstáborban ülnék, vagy parancsmegtagadás miatt lelövetném magam? Velünk különben már senki sem tárgyal. Olyan garázdaságokat követtünk el, mint Attila, vagy Dzsingisz Kán. Minden egyezményt, minden emberi törvényt megszegtünk. Mi…

Graber: /kétségbeesett kiáltással/ Az az SS volt!

Immermann: /megvetően/ Az SS! Már csak azokért harcolunk! Az SS-ért, a Gestapóért, a hazugokért, megszállottakért, csalókért, őrültekért, gyilkosokért… Hogy még egy ideig kormányon maradhassanak… Ezért, és semmi másért… A háborút már rég elvesztettük… /nevet/

Operaénekes szeretnék lenni. Tenor. Üres fejjel, meggyőző hanggal. Vagy aggastyán… Vagy tán gyerek. Nem, gyerek, az nem! A miatt, ami még hátravan… Na megyek! Üdvözlöm a Berlinieket, Ernst! Mindenkit, aki még él! /Kezet nyújt, és lassan, gondolkodva elballag/

Graber dala:                         Hit nélkül

                                               Mit keresek itt?

                                               Ki óv? Ki segít?

                                               Mért van ez az egész?

                                               Barátaimat ágyúgolyó

                                               Miért tépi szét?

                                               Ott fönn az égen, a csillagok helyett

                                               Világító gránátokra figyelek!

                                               A repeszek fülembe süvítenek,

                                                                       Cafattá téphetnek!

                                                                                  Annyira félek…

                                               Mennyi jó pajtásomat,

                                               Kedves és okos fiatalt

                                                                       Veszítettem el…

                                               Velük együtt tanultam,

                                               Iskolapadot koptattam,

                                               Megosztottuk a tízórait,

                                               Másoltuk egymás leckéit,

                                               Megtréfáltunk sok tanárt,

                                               Röhögtünk órákon át.

                                               Néztük a ringó-járású lányokat,

                                               Mellük feszült a blúz alatt,

                                               Combjukra szoknyájuk rátapadt

                                                                                  Ha fújt a szél.

                                                                                  Ez úgy bennem él…

                                               Hová tűnt a sok szépség?

                                               Egyre halványabb a kép…

                                               Az ifjúság itt véget ért,

                                               És én nem tudom, miért?

                                               Hogy lehet parancsba adni azt,

                                               Tanulj meg ölni másokat,

                                               Épp olyan embert, mint én?

                                               Csak, mert ő más nyelven beszél…

                                               Habzó szájú vezéreink pedig

                                               Biztonságos helyről figyelhetik

                                               Ahogy elvérzik csapatunk,

                                               És már mindent feladunk!

                                   A háború – mondják – már véget ér,

                                   És vesztes lesz, aki még él:

                                   Katona, civil, nő és gyerek,

                                   Csecsemők, kamaszok, öregek

                                                           Olyan értékes életek

                                                           Tűnnek el

                                                           A semmiben…

                                   A hitem elveszett,

                                   És véglett odalett

                                   Egy belénk vert illúzió, hogy

                                   Megnyerhető a háború!

                                   Hiszen ezt tanították!

                                   Apáink is ezt mondták,

                                   És mi gyerekek voltunk,

                                   Hallgattuk álmatagon

                                   Miként győzünk majd,

                                   Diadalt hogyan arat

                                   A nagy német csapat!

                                   A felsőbbrendű faj,

                                                           Kit bűntudat sosem mar!

                                   Úgy tudtuk, azzal csak jót teszünk,

                                   Ha gyorsan eltüntetünk

                                                           Minden nációt,

                                                           Kik semmire sem jók!

                                                                       Semmire nem valók…

                                   Hisz csak söpredék lehet,

                                   Létünk mérgezné meg

                                   Ha ilyen nép, életben marad!

                                   A német nem tűr zsidókat,

                                               Nem tűr lengyelt,

                                               Nem tűr balkáni fajt!

                                   Itt csak egy árja nemzet maradhat!

                                               Ki boldog a honban,

                                                                       És akkor minden jól van….

                                   Az eszmét elhittük nekik,

Mert nem csak hős vezéreink

Ordították nekünk:

Győztes lesz nemzetünk,

Ha elpusztul az alja nép…

                                   Ezt mondták szüleink,

                                   Így neveltek tanáraink,

                                   Belénk verték kiképzőink,

                                                           És elhittük a fronton is…

                        Ezt a förtelmes mesét,

                        Hol minden szó őrült beszéd!

                        De ma már tudom,

                        És nagyon unom

                        Az hiszékenységről szóló történetet,

                        A világot megváltó nagy terveket!

                                                           A hazug híreket…

                        Miért butítottak el

                        Ezzel az őrültséggel?

                        Láthatták, hogy csupa gyerek

                        Hallgatja a felnőtteket,

                                                           Mégis halálunkról döntöttek…