P. DOBROZSI RITA                     ÜNNEP                     

„Tudod, ünnep lesz megint…

                                   össze kéne jönni mind,

                                   megterített asztalnál.

                                   Földre hajló szárnyaink,

                                   Ki sem nyílt virágaink

                                   Megmutatnánk egyformán.

                                   Odafönn, idelenn, vihar többé ne legyen!

                                   Tudod, megpróbálnám, milyen volna könnyebben…

                                   Odafönn, idelenn, csak a sötétségtől félek,

                                   Kérlek, védj meg!

                                   Egy gyertyát gyújts nekem!”

                                                                             Horváth Attila

Igen. Ünnep lesz. Karácsony, szilveszter, újév. Csillogó, fényes ünnepek a kora délutántól sötét városokban, falvakban. A tanyákon és nyomornegyedekben.

A hajléktalanszállókon és a szociális intézményekben. A csecsemőotthonokban, árvaházakban és anyaotthonokban. Az átmeneti szállásokon. A kórházak elfekvőiben.

A szolgálatban lévő mentősöknél, tűzoltóknál, egészségügyi dolgozóknál. A Rózsadomb palota-szerű villáiban, és a méltán elhíresült pesti „dzsumbuj-lakótelepen”. Az idegbeteg gazdagoknál, és jószívű szegényeknél. A részeges, gyermekeit koldulásra kényszerítő csavargóknál, és a tisztességes, polgári otthonokban. Mindenütt ünnep lesz.

Kiabálós, tányértörős, sírós, verekedős, utálkozó, ittas emberek, és intelligens, mosolygós, szorgalmas családok ugyanakkor fognak ünnepelni, mint az utcai kukák mellett csövező kábítószeresek, és a gyémánt-ékszereket tartalmazó ajándékcsomagokat unottan felbontó szépasszonyok. Suhognak az estélyi ruhák, tökéletesen simulnak a vagyont érő szmokingok, csillognak a feltornyozott frizurák, és csöndesen üldögélnek olcsó ruháikban, szaloncukrot szorongatva az idősek otthonának lakói. Nevetgélve, meghatódva, egymást ölelve bontogatják ajándékaikat a középosztály egyre inkább kiveszőben lévő, hagyományokat és törvényeket tisztelő tagjai. Reszkető kézzel kanalazzák az ingyen-konyhák forró leveseit a hajléktalanok. Extázisban táncolnak a drogokkal megspékelt diszkókban méregdrága, falatnyi gönceikben a fiatalok. Boldog mosollyal nézik a mákos bejglivel teli tálat a tanyaház szépen terített konyhájában.

Lazacot és kaviárt tologatnak finnyáskodva ezüst tányérjaikon az elegáns parti résztvevői. Folyik ki a kristálypoharakból a felhabzó francia-pezsgő. Ömlik szét a linóleummal letakart asztalon az olcsó pálinka, mellette öntudatlanul vigyorgó férfi, akit rémült tekintettel néznek az apró műanyag játékot szorongató, fázó gyerekek. Fejkendős, meggörnyedt nénik sietnek fekete ruháikban a templomba. A kórházi ágyban fekvő betegek kicsorduló könnyel figyelik a repedéseket a mennyezeten, mellettük az éjjeliszekrényen már megszáradt a zsemle, és megbarnult a felvágott. Nercbundáikban felszállnak a repülőkre újgazdagék, hogy egy trópusi szigeten, fürdőruhában köszöntsék az újévet. Fokhagymaszagú kis konyhában nézi a fenyőágra állított gyertyát az idős házaspár, és távolban élő gyermekeikre, meg a sosem látott unokáikra gondolnak.

Sokat esznek, sokat isznak, és sokat nevetnek a szépen feldíszített, de nagyon zsúfolt kis házban a mindenhonnan odasereglett rokonok, akik boldogan vállalják azt is, hogy gumimatracon töltik az éjszakát. Villognak a házak kívül, és belül. Az ablakokban, a kerti fenyőkön, és minden jól látható helyen színes égők kavalkádja ontja a fényt, és a giccset. Néhányan, kopott kabátjukban körülállják egy rövid időre „mindenki karácsonyfáját” is, aztán hazaindulnak azzal a kívánsággal, hogy legyen már vége minél hamarabb ennek az egész felhajtásnak. Kisgyerekek angyali mosollyal játszanak a plafonig érő fenyő alatt új játékaikkal.

Ünnep van mindenütt. A béke, a szeretet ünnepe. Az újév ünnepe. Legbensőségesebb ünnepeink. Csak mi ronthatjuk el, vagy tehetjük felejthetetlenné…

                 Munkacím:

                               Hová tűnt a sok virág? (nem is rossz…)

Ahogy felébredtem, újra elfogott a reszketés. Pedig az este mindent, amit csak lehetett magamra rángattam. Harisnyában, két nadrágban, két blúzban, kardigánban feküdtem le. A paplanra raktam az egyik ágytakarót, régi lepedőket, a tetejére pedig a nagy asztalterítőt. Alig tudtam megmozdulni, mert csúszkált egymáson a sok holmi, és félő volt, hogy egy része lepotyog.

Hallgatózni kezdek. Éva hangosan szuszog, és az öt évesek gondtalanságával szopja a hüvelyujját, nagyokat cuppangat hozzá azzal a kis cseresznye-szájával. Sybill is alszik, bár nyugtalan álma lehetett, mert sokat forgolódott. Meg kellene néznem, nem esett-e le róla a másik ágytakaró, meg a többi kacat. Évát úgy bebugyoláltam, hogy szerintem mozdulni se tud. Óvatosan hanyatt fekszem, kinyújtózom, megmerevítem minden izmomat. Most jobb egy kicsit, múlik a reszketés. Kibámulok a csupasz ablakon. Az ég piszkosszürke, és alig látok a külvilágból valamit, mert be van fagyva az ablaküveg. Ránézek a faliórára. Hat óra múlt. Ilyenkor november végén már nagyon későn világosodik. Jó lenne, ha Éva aludna még egy keveset. Egyelőre el sem tudom képzelni, honnan lesz erőm ahhoz, hogy kiszálljak az ágyból, és megpróbáljak valami reggeli félét készíteni. Pedig muszáj lesz. Nemsokára. Van még egy kis margarin, meg száraz kukoricakenyér. Azt a kis tejet felöntöm annyi vízzel, hogy Sybilnek is jusson egy pohárral. Tegyek bele a maradék cukorból? Alig van már. De Éva annyira szereti… Szinte remeg az a kis keze, ahogy elveszi a meleg csészét. Nagyon sokáig tudja inni azt a kis vizes tejet. Közben még a szemét is lehunyja.

Tegnap láttam, hogy Sybil is ezt figyelte, és gyanúsan csillogott a szeme. Évának adta a saját adagját is. Tizenkét éves kislány, és annyit nélkülözött már, mint egy öreg hajléktalan a békeidőkben… Mikor lesz elég? Én könnyek között nyeltem a rozsdás csapvizet, és hálát adtam annak a valakinek, valahol, aki elintézte, hogy a csapból egyelőre jöjjön a víz. Mert ha se víz, se villany nem lesz… Nem is merek rágondolni. Még meleg ételt se tudok majd csinálni, ezen a kis villanyrezsón. Borszeszégőt kellene szerezni. De honnan? Őrületes ez a fűtéshiány. Meg fogunk fagyni… Azt mondják, bombatalálat érte a gázvezetéket. Senki nem teszi ki magát annak az illúziónak, hogy egyhamar megjavítják. Talán hozzá sem kezdenek. Hiszen Németország szinte egyenlő a földdel, annyit bombázták már.

Köln pedig az egyik legtöbbet szenvedett város.

A mi városunk… Ha-ha. Ki kellett volna menni Svájcba, még időben. De ki gondolta volna, hogy ez lesz? Éva akkor volt három hónapos, mikor először bombáztak minket. Ma már annyi a veszteség… annyi a halott… Az emberek többsége kibombázott lett. Örülnöm kellene, hogy ez a bérház még áll. Örülnöm… Tudok még vajon örülni?

Ránézek a naptárra: 1944. november huszon… Mennyi? Nem látom jól. Különben mindegy. Egymásba folynak a napok, a hetek, a hónapok. Egész Köln éhezik, és fázik.

Az emberek rongyokban kéregetnek, vagy lopnak. A falvakban sincs már elcserélni való élelem. Régebben fogtam az ezüst étkészletet, vagy valamelyik ékszeremet, és leutaztam vidékre. Sybil vigyázott Évára. Örömmel engedtek el, mert tudták, hogy este lesz egy kis hús, sajt, túró, kolbász, kenyér. Ma már? Nem is nagyon próbálkozik senki. Ki tudja meddig tart még a háború?

A parasztok kezdik bespájzolni a maradékot… Nem akarnak éhen dögleni. Világos. Egy bágyadt fénycsík feljebb kúszik a falon. Valahogy ez sosem maradna ki a reggelekből. Szinte félelmetes. Velem szemben a falon az esküvői képünk, és Graber egyenesen rám néz. Úgy süt a szeme, mintha itt volna. Mintha mondani akarna valamit… Pedig hol lehet? Még a háború kezdetén elhurcolták. A politikai nézetei… Egy szociáldemokrata újság főszerkesztője volt. Ez igazán elég ok… NEKIK!!! Hogy az Isten verje meg őket! Azok a kollégái, akiknek sikerült megúszniuk, azt mondják, tartsak ki… Jópofák! A számra ütök. A kollégák mind csonkolt lábbal, vagy kézzel, és egyéb rettenetes sérülésekkel vánszorognak el néha hozzánk. Erőt akarnak önteni BELÉM! ŐK! Nagyon szeretik Grabert. A szomszédasszonyom látta, mikor fellökték Grabert a marhavagonba. Én összeestem az állomás előtt néhány méterrel. Már nem értem el a vonatot. Titokban kellett utána lopóznom, azon a rettenetes hajnalon. Nem engedte, hogy kikísérjem. Koncentrációs táborba vitték. Dachauba.

Itt van tőlem pár száz kilométerre… Itt van? Elérhetetlen… Már nem is akarom elérni. Szerintem meghalt. Gyenge volt ehhez a borzalomhoz. Erőtlen, sebezhető… nem tudott úgy védekezni, hogy életben maradhatott volna. Abból a falatnyi ételből, amit kaptak, biztos, hogy másnak is adott. Vagy kiütötték a kezéből. Azt mondják, álatokká váltak ott az emberek. Öltek egy darabka kenyérért. Miért? Kölnben nem? Néha én is ölni tudnék, mikor látom, hogy éheznek a gyerekeim. Kidugom a kezem a takaró alól. Lassan forgatom. Szinte átlátszóan sovány. A kék erek erősen kiütköznek rajta. Újra Grabert nézem a képen. Az arca fiatal, szép, erőt sugárzó. A szeme tele jókedvvel, bizakodással. Kifejező, nagy szempár. Szája szélén szégyenlős mosoly. Csinos kis bajusz az ajka fölött. Az ajka… Hogy tudott csókolni… Lázasan lihegte tele a bőrömet a csókjaival. Gyengéd volt. Túl gyengéd. Irányítani kellett. Azután átlendült. Mindent akart. Sosem felejtem el a büszke pillantásait, miközben gyöngyözött a homloka az erőfeszítéstől, hogy nekem is jó legyen. Talán jobb, ha meghaltál… Azt mondják, ember azt nem bírja ki ép ésszel. Mivé lettél volna, ha hazajössz? Sírsz? Iszol? Vered a gyerekeket, és engem? Egész nap fekszel, és bámulod a falat? Összerezzensz minden hangra? Az asztal alá bújsz, ha kopognak? Öngyilkos leszel? Igen… Talán ez a legvalószínűbb… És én tökéletesen meg tudtam volna érteni… Ha nincs a két gyerek! Mert én is folyamatosan öngyilkos akarok lenni, de nem tehetem, mert itt a két gyerek! Érted, Graber? Ezt a két gyereket együtt csináltuk, és fel kell nevelnie annak, aki életben marad. Kötelessége. Ezt tanultuk a szüleinktől, és minden ősünktől. Az előkelő őseinktől. Még most is látom nagyanyámat, amint réges-régi ezüst teáskannából porceláncsészébe önti a gőzölgő teát, fejedelmi mozdulattal átnyújtja nekem a kistányéron, és közben azt mondja, miközben igazít egyet a velencei csipkével borított asztalon: - Tanuld meg gyermekem, hogy ezen a világon semmi más nem olyan fontos, mint az erkölcs és a hit. Ha ez megvan, vele jár a szeretet, a ragaszkodás, a család összetartó ereje, a csendes boldogság, a lélek nyugalma.

Nem is éreztem, mikor csuklott föl belőlem a hangos sírás. Meg az átkozódás. És az értelmetlen harag a nagymamám ellen. Akinek mindenben igaza lett volna, ha az erkölcs és a hit meg tudja akadályozni a háborút.

A sírásba fúló kiáltozásra persze felébredt Éva, és ordítani kezdett. Sybil nyugtalanul forgolódik újra. Nincs mese, fel kell kelnem. Mikor kidugom a lábam a rám halmozott kacatok alól, úgy érzem, mindjárt megfagyok. Másodpercek alatt fölhúzok még két zoknit, egy elnyűtt kötött kardigánt, és átkötöm a fülem egy szakadt sállal, mert már tegnap is fájt. Belegyömöszölöm a lábam Graber mamuszába, és rohanok tejet melegíteni. Közben göcsörtös szeleteket vágok a kukoricás kenyérből, amit leheletvékonyan megkenek vajjal. Éva már úgy ordít, hogy szerintem a földszinten is hallani. A cukortartót lerántom a földre. Gyorsan leguggolok, és kezdem fölkanalazni a tartóba, de úgy reszket a kezem, hogy a fele mindig mellé megy. Idegkimerültség! Asszonyom, önnek pihenésre van szüksége! – mondaná az orvos, ha lenne a környéken orvos. Én pedig bólintanék, aztán végigdőlnék egy hófehér selyem-bársony ágyon, és már aludnék is a kellemes melegben. Amíg a cukorral ügyetlenkedem, ez a kép foglalkoztat, és csak most látom, hogy a kincset érő élelmiszer piszkosszürkén kerül vissza a dobozba. Két hatalmas csótány pedig már elő is mászott, és a maradékot lakmározza a földről. Ó nem! Ez nem lehet igaz! Előveszek egy kopott lábast, azzal ütöm a csótányokat, de mindkettő ott fullad meg a cukorban. Még a gyomrom is felfordul. Ezt a maradékot már nem fogom visszatenni… Szaladok be a tejjel, kenyérrel. Éva szemrehányóan néz. Már ül az ágyban, és a takarókat próbálja lejjebb szaggatni magáról. Nem vitatkozom. Gyors mozdulatokkal kihámozom a kezeit, és átnyújtom a bögrét. Rögtön mosolyra görbül a szája. Mohó kortyokkal iszik. Átnézek Sybil ágyára, aki Évát figyeli. Most jut eszembe, hogy elfelejtettem felvizezni a tejet. Sybilnek egy korty sem maradt. Mosolyt erőltetek magamra, odaadom a margarinos kenyeret Sybilnek. Némán rág, Évát nézi folyamatosan. Megeresztem a csapot. Néhány hörgés, és fél bögre koszos víz az eredmény. Aztán semmi. Most már víz sincs. Igaz, tegnap teletöltöttem a kádat, de holnap már csak forralva ihatják. Ha lesz áram… És hogy fogok főzni, mosni, mosogatni? Mi lesz a tisztálkodással? Nem tehetek róla, de azt kívánom, találjon el minket is egy bomba. Igen, találjon el… Csak néhány másodperc, és vége mindennek. Nem bírom! Elegem van! Nagyon rosszul érzem magam… Olyan jó lenne aludni…

Mint egy automata, úgy nyújtom a vizet Sybilnek. A hangjára riadok fel csendes őrjöngésemből:

- Mi ez, anya? Nagyon koszos… Nincs tej?

Némán megrázom a fejem. Nem bírok megszólalni. Sybil a földhöz vágja a poharat. Valahol igaza van. Szótlanul megyek a söprűért, lapátért. A két döglött csótány ott terpeszkedik a cukorban. Átlépek rajtuk. Mikor seperni kezdek, megszólalnak a szirénák.

Éva fülére tapasztott kézzel sikoltozik, Sybil szinte fojtogat, annyira ölel. Újra felhangzik a milliószor feltett kérdés:

- Maradjunk itt! Anya, engedd meg, hogy ne menjünk a pincébe, jó?

Már megint egy élet-halál kérdés, amit meg kell oldanom. Miattuk. Én, ha egyedül volnék, örülnék neki, ha egyenesen a fejemre zuhanna egy bomba. A szirénák süvöltenek, alig hallom a gyerekek könyörgését. Hirtelen élesen látom azokat az embereket, akiket a tegnapi bombatámadás után ástak ki. Éppen kenyérért álltam sorba, mikor húzni kezdték őket kifelé, egymás után egy lebombázott ház pincéjéből. Olyanok voltak, mint a palacsinták. Hozzá a jellegzetes kékes szín, ami akkor jelenik meg, ha már fuldoklik valaki. Mint a patkányok egy eltömődött csatornában… Véres volt a kezük… Biztosan kapartak, sokáig kapartak. De nem jutottak ki. Valahol milyen megalázó az egész. Elbújni, és várni, hogy vagy kijössz élve, vagy rád omlik az egész. Aztán fuldokolsz, kaparsz, végül lassan, sok szenvedéssel, és állati pánikkal küzdve meghalsz. Hát akkor maradjunk. Tudom, hogy Éva és Sybil egyaránt klausztrofóbiával küzd odalent. Rémület még rájuk nézni is. Én pedig, Ruth Helmut, harminckét éves pszichológiai docens, már csak tudom, mi az a klausztrofóbia. Nem mintha nekem nem volna ott lent, a pincében, de én nem számítok… Csak a gyerekek. De vajon jobb ott szenvedni a kimondhatatlanul erős félelem-szagban, vagy itt várni a halált? A dolog annyira kiszámíthatatlan, hogy talán kár is gondolkodni rajta. Azért teszek egy erőtlen kísérletet:

- Le kell mennünk! Öltözzetek!

A gyerekek úgy tapadnak hozzám, mint a piócák. Szinte rám fekszenek, és szabályosan az ágyra nyomnak. Feladom. Szorosan öleljük egymást, és a plafont bámuljuk. Már nem sírnak. Hálásan bújnak hozzám. Ez most annyira jól esik. Megérte, hogy itt maradtunk. És nem is fogunk lemenni. Semmi értelme. Nem bújok a csatornába. Nem vagyok patkány. És ők sem azok. Ezt érezzük mindhárman. Érzem, hogy ők is ezt érzik… Lehunyom a szemem. Meg kellene pihenni egy kicsit ebben az irtózatban, mert nem tudom, meddig bírom még. Egy meleg szoba kellene, hús, kenyér, víz, és csend. Nagy, hosszú csend. Soha többé sziréna. Léleknyugtató halk zene, és az a gőzölgő tea, amit nagyi öntött a porcelán csészébe. Az a béke. Az az elegáns, csöndes polgári otthon, azok az ízlésesen berendezett hatalmas szobák, az a megnyugtató, édes biztonság, a felnőttek okos, halk beszéde, az olvasás mámorító öröme, a zene hangjai, a boldog ebédek, és közben az áhítattal hallgatott beszélgetések: művészetről, társasági eseményekről, új könyvekről, barátokról. Lassacskán fölriadok ebből a boldog félálomból. A csend ébresztett föl. Már nem visítanak a szirénák. Éva és Sybil megnyugodva néznek maguk elé. Hirtelen két nedves szájat érzek az arcomon. Apró puszik halmazát kapom.

- Köszönjük anyu – suttogja Sybil.