P. Dobrozsi Rita:                               REKVIEM

                                                                                                         Novella

Állt a Duna partján. Cipő és kabát nélkül. A metsző hidegben. Erős szél rángatta vékony ruháját. Fiatal, sovány, szőke asszony volt. Nem fázott. Nem érzékelt semmit. Bámulta a vizet. Meg a hullákat a vízben. Lassan, szinte méltóságteljesen úsztak el előtte… Testük mintha felpúposodott volna, kezük-lábuk széttárva.

Őket is sorba állították már. Kabátjuk, cipőjük mellettük hevert a sáros földön. Fölnézett az égre. Budapest fölött hatalmas, ólomszürke felhők lógtak. Eltakarták a napot. Hallotta a nyögéseket, sikolyokat, de csak tompán.

A füle érzékelte, az agya nem. Valaki óvatosan a karjába kapaszkodott. Aztán az illető megpróbálta görcsösen átfogni. Erős mozdulattal lefejtette az ujjakat magáról. Közben nem is nézett a halálraítéltre. Azt sem tudta, férfi, vagy nő volt. Nyugodt akart maradni ezekben az utolsó percekben. Senkinek a félelme nem érdekelte. Úgy sem tehetett semmit. Nem is akart. Ezt a néhány percet egyedül magának tartogatta. Az emlékeinek. Tudta, hogy már csak néhány percig él. Nem hónapokig, vagy napokig. Csak néhány percig… Ezt a pár lélegzetvételnyi időt ki akarta használni…

Nézte tovább a Dunát. A piszkos, véres hullámokat. Összeszorította a száját, és koncentrálni próbált. Mi legyen az utolsó emléke? Ebben a percben ez nagyon fontos lett. Az utolsó emlék! Nem vehetik el. Még pár pillanatig vele lesz. Hirtelen tisztán és élesen rajzolódott ki előtte egy látomás a víz felszínén: kislányát, és fiát látta, ahogy apró ajándékokkal az ölükben a karácsonyfa alatt ülnek. A férje mellettük áll, és pipázik. Kicsit furcsa volt borotváltan, pajesz nélkül. Végtelenül csöndesen, a nagy bérház legfelső emeletén éltek. Alig mozdultak ki a lakásból. Az utolsó karácsonyuk szegény volt. …és csodálatosan szép. Mert még éltek. És tudtak nevetni. Kimondhatatlan féltéssel szerették egymást. Ösztönösen érezték, hogy minden veszélyben van, ezért annyi gyöngédséget adtak egymásnak, amennyit bírtak. A karácsony nagyszerű ürügy volt erre. Lehetett meghatódni, sokáig szorítani egymást, hinni, hogy minden másképp lesz. Hiszen ezt a gyalázatot a megváltó Krisztus sem engedheti… Nem hurcolhatnak el ártatlan embereket csak azért, mert valami elmebeteg szobafestő Németországban ki akarja irtani a zsidó családokat…

Nézte a Dunát.

Látta benne gyerekei nevető arcát, ahogy felnéznek rá. Látta a férje okos, meleg tekintetét. Látta a hatalmas fenyőfát, tele a régi, gyönyörű díszeikkel. Elzsibbadt testén végigfutottak a karácsony esti ölelések. Már nem fájt semmi. A feje tiszta volt, és a teste mintha nem is tartozott volna hozzá. Már nem akart gondolkodni…

De hirtelen azt érezte, hogy nem bírja tovább. Hiszen ő nem ért semmit az egészből! Ez a felismerés felrázta kábulatából.

Miért kell neki ezen a fagyos hajnalon, cipő és kabát nélkül álldogálni a Duna parton? Miért nem láthatja többé a családját?

Mi ez az egész, vérlázítóan nevetséges színjáték? Miért akarják, hogy meghaljon? Hiszen tisztességes nő, akinek családja van! Életében még nem ártott senkinek! Föl kell nevelni a gyerekeit! Oda kell bújnia a férjéhez!

Kik ezek a feketeruhás suhancok géppuskával?

Mit képzelnek ezek? Miért kellene neki itt maradni? Kit érdekel, hogy megőrült a világ? Ő nem őrült meg! Neki tovább kell élnie! Ehhez nincs joguk! Egyszerűen nincs joguk! Hát mit képzelnek ezek?

Egész testében reszketve, villámgyorsan megfordult. Odarohant a vele szemközt ácsorgó nyilashoz.

Az meglepetésében hátrált egy lépést. Puskáját védekezőn fölemelte, és szorosan magához préselte, hiszen még nem kaptak a tüzelésre parancsot.

A nő megragadta a fegyvert, és azt alulról fölfelé rántva, emberfeletti erővel állon vágta a fiút. A test, mint egy zsák, úgy zuhant a földre.

Vére a ritkás fűcsomók közzé csorgott. A nő futni kezdett. Cikk-cakkban, be a bokrok, fák közzé. Minden izmát megfeszítve szaladt.

Lövéseket halott, néhány fegyveres őr futott utána, de maga sem értette hogyan, egy idő után egyedül maradt. Csodálkozva látta, hogy egy kis budai mellékutcában van. Megismerte a házakat. Csak pár sarokra volt az otthonuk. Rohant tovább. Már majdnem a kapubejárójuk elé ért, mikor a házmester megragadta a karját, és szótlanul berántotta egy földszinti lakásba.

- Megőrült maga? – meredt rá a férfi.

Az asszony csupasz, véres lábszárát bámulta. Nem nézett föl.

- Itt lakom. Fölmegyek a családomhoz. – mondta, és indulni akart.

- Maga tényleg elvesztette a józan eszét… Hiszen együtt hurcolták el magukat... Na üljön le… Mondanom kell valamit…

A házmester az asztalhoz támogatta a nőt. Az lerogyott a székre, mint egy rongybaba. Egy pohár víz koppant az asztalon.

A nő fuldokolva megitta. Amíg a férfi beszélt, végig az üres pohárra meredt.

- A feleségem tegnap reggel kint volt a Duna parton, és látta… Először a férjét… Aztán egy másik csoportban a két gyereket… Az első golyó eltalálta őket…

Véreres szemeivel most csodálkozva végigmustrálta a nőt:

- De hát maga… Hogy úszta meg? Csak nem… Elszökött, vagy mi?

A másik szótlanul bólintott. Lágy, nyugodt hangon megszólalt:

- Köszönöm… hogy szólt. De most már megyek… egy kicsit felmegyek a lakásba…

- Nagyon vigyázzon! Ott fogják keresni először! Én a maga helyében…

- De nincs a helyemben…

Az asszony támolyogva felállt, aztán lassan kiment a lakásból. Fölvonszolta magát a lépcsőkön. Benyomta letört kilincsű ajtajukat. Az ismerős bútorok között végre feltört belőle a zokogás. Búvóhelyet keresett. Az erkélyre ment, az asztalt fordította föl, mögéje feküdt. Egy szőnyeget dobott magára. Megpróbált gondolkodni. Nem sikerült. Csak ürességet érzett, semmi mást. Minden ereje elhagyta.

Már besötétedett, mikor magához tért. Felült, az elsötétített várost nézte. Keservesen föltápászkodott, és mezítláb, ahogy volt, kibotladozott a lakásból. Nem nézett vissza.

Egy fél óra múlva újra a Duna partján állt. A holdfény megcsillant a habokon, a hullámok súrlódása elzsongította.

- Itt vannak, hát… Itt a sírjuk. Már tegnap reggeltől itt vannak… - mondta lassan, érzelmek nélkül.

- Várjatok, megyek! – sikoltotta, és előrenyújtott karral ugrott a vízbe. Eszébe sem jutott, hogy úszni próbáljon. Mosolyogva hagyta, hogy picit sodorja a víz, míg egy örvény le nem húzta.

A szépséges, csillogó vizű Duna fodrozódott tovább. Közömbösen vitte a hordalékot, és az emberi tetemeket egyaránt. Évszázadok óta…

                                                                          *

Hatvan év múlva az öreg bérház még állt. Igaz felújították, és átalakították, de megmaradt. Abban a régi lakásban most egy nagy család karácsonyozott. Anya, apa, gyerekek, nagyszülők. Mind ott ültek a terített asztal körül, és szuszogva tömték magukba a töltött káposztát.

 Senki nem beszélt, mindenki igyekezett, hogy egy falással se maradjon le a többiektől. Az egyik kislány elunta magát, és csengő gyerekhangon felkacagott. Kérdőn az apjára nézett:

- Halottam az oviban, hogy büdös zsidó… Ez mit jelent, apa?

- Nem lehet igaz! Ilyen ostobaságokkal foglalkozni! Ahelyett, hogy ennél! Nemsokára hozza anya a tortát! Különben mi nem ismerjük a zsidókat, mert mi keresztények vagyunk! Azért van karácsonyfánk is! A zsidóknak nincs! Na, érted már végre?

A kislány elgondolkozva szopogatta az ujját. A fát nézegette.

- Ilyen szép karácsonyfánk csak nekünk van! Meg kaptam annyi játékot is… -szólt.

- Na látod! Ez a lényeg! – mondta kicsit idegesen az apa.

- Így van… karácsonykor az a szokás, hogy megajándékozzuk egymást. – simogatta meg anyja a kislány fejét.

- De miért?

- Azért, te kis cserfes, mert mindnyájan szeretjük egymást! – tette le az újabb tálat a nagymama.

- Mindenki, mindenkit szeret az egész világon?

- Hát persze! – sóhajtott unottan a nagyapa, és maga elé húzta a tálat.

A karácsonyfa tetején megcsillant a csúcsdísz. Egy ötágú sárga csillag volt…