AHOL AZ ÖREG – TÚR BARANGOL

„Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz,
s a nádas felett átszáll az álom,
s rád sóhajt lágyan a puha fűz?…”

(Fekete István: Nádas)

Ahol az Öreg-Túr barangol, ott boldogan vagy szomorúan barangolok vagy barangolnék magam is, mikor mire telik öregségemből. A „Magam a parton egymagam vagyok” melankóliája (Juhász Gyuláé a Tiszai csöndben) azonban nincs ínyemre: mert mit ér a friss fölfedezés, mit az osztatlan öröm s az egyedüli emlékezés? Hisz úgy ember az ember, ha társa van, vagy legalább társasága (noha nem nagy). Mint a szatmári folyóknak, négyőjüknek, mígnem a kisebbek egyesülnek az anyafolyóval s megszőkül vizük a legtöbbször emlegetett, a legtöbb versbe, dalba, nótába foglalt Tiszában.

            Na, ebben a legtöbbször emlegetettségben nem vagyok annyira biztos, ha megyei mértékű tájat szemlélek. A kisebbet a családban, baráti körben valahogy mindig bensőségesebb, becézőbb szeretet övezi. Lám, Petőfi ott állt meg merengeni, mélázni „…hol a kis Túr siet” a Tiszába. Ugye, mindmáiglan megáll a lábán a csekei (szatmárcsekei) Kölcsey költői kérdése: „Nemde poétai hely?” Ahol a Túr ered, a történelmi Magyarország Szatmár vármegyéjének Gutin-Kőhát-Avas hegységében, regényes, varázsos táj lehet az is. Ha fiatalabb lennék, örömest bejárnám azon vidékeket.)

                Az én falum, Fényeslitke Tiszája kétszeresen kanyargós és évről évre virágzik. Gyerekkoromban egy álló napon át nézegettem rezgőnyárfás szélben, emberhangtalan csöndben, amíg a szüleim tengerit kapáltak. Igaz, meglett koromban inkább a túlpart felé sandítottam, ahol meztelen keblű, Tisza-túrázó szirének gyönyörű ritmusban eveztek. A szép szőke tündér Tiszát mégsem mondhatom egyetlen szerelmemnek, mert a barangoló barna vizű Túrba is beleszerettem. Három Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetben csatangol szerényen – ha nem is serényen – kincseit rejtegetve. Viszonylagos érintetlensége és háborítatlansága abból ered talán, hogy falukedvelő és városkerülő, mint magam is.

            Az olcsvai („ócsvai”) Szamos- komphoz érkezőknek az az első, tartósnak ígérkező benyomásuk, hogy itt van vége a rohanásnak. Szatmár csöndjével köszönti és gyógyítgatja látogatóit. Máris kincset kapunk tőle: a természet költészetét. (Eszembe hozza Fekete István kisregényét, a Csendet.) Négy folyó simul itt egymáshoz: a Kraszna: szép; a Szamos: nyugalmas; a Túr: nos, állatnevet rejtő szláv szó: tulok, címeres szarvú ökör; a Tisza: iszapos, sáros. (Lásd a tiszakóródi Kálnási Árpád nyelvtudós földrajzi nyelvkönyveit, továbbá Népi beszélgetések Szatmárból és Szatmári helynévtípusok és történeti rétegződésük c. kötetét.)

            Túr és tulok? Első hallásra berzenkedik, aki hallja. Ám jusson eszünkbe A négyökrös szekér Petőfi- vers: „Az országúton végig a szekérrel/A négy ökör lassacskán ballagott.” A száraz, konok, kemény szatmári föld ugyancsak lassú, ökrös szántást igényel.

            Az Öreg -Túr is lassacskán ballag, ha nem rakoncátlankodik- Sonkádtól Nagyarig és Olcsvaapátiig. Méghozzá „vadon árnyak alatt…” Ilyennek látta Kölcsey: sűrűerdősnek, vadonosnak. Egy borongós bölcselő költemény visszhangzik bennem, mintha Vajda János valóságos és lelki erdejében járnék: „Odabenn a mély vadonban/ Sűrű árnyak enyhelyében;/

Oh milyen jó volna ottan…” Milyen jó (volna) az Öreg-Túr tájain járni-kelni, egyszer som-és kökényvirágzáskor, egyszer nyáron, egyszer éjjel a rengő csillagokkal. Hisz az ég tükröződik vizében a vándorfelhőkkel, s a parti fák sorával. Megudvarolnám én vénen is, mint legénykoromban azt a kis, könnyűléptű erdőháti barnát.

            Jó pár éve annak, szíves invitálás ért el telefonon: - Holnap jókor reggel indulok tanár úrért… Szeretném megmutatni az én Szatmáromat. Mint túri harcsa az ”ócska” Túrban, egyből ráharapok a csalira. Lám csak, a kisari- nagyari körzeti orvosnak (egykori tanítványom) mentő gondolata támadt.

            Jámbrik doktor kifogástalanul felkészült: terepjáróval állt elő, a látni- és tűnődnivalók meg a kisujjában. Az ottani népi etimológia szerint: - Itt kis ár vóut, ha a Tisza kiöntött, Nagyarban meg nagy ár vóut.

            A nagyari faluvégen Petőfi tölgyfája, illetve a sarja A Tisza c. költeményének ihletforrását jelzi. Szent fa. Az emléke is. Itt aztán csakugyan vége a könnyed kirándulásnak: innentől zarándokúton jár a túrázó. „Idehúz egy vén tölgyfája Nagyarnak…”, melengetem magamban Bory Zsolt szép megszemélyesítését és Ratkóét: „Minden fában lélek lakik…” De hol van az a pont, „hol a kis Túr siet…” Ti. itt már nem az Öreg-Túr iparkodik „anyja kebelére”, hanem a kanyartalanított, regényességét vesztő új Túr- csatorna.

            Boldog órák szép emlékei kísérnek tovább és töltéskövető ősdiófák: Csekére, Kölcsey falujába. E tájt „zúgnak habjai” Tiszának, idáig kéklenek „Kárpát szent bércei”, s itt leljük föl az egyetlen demokratikus, földből, fából, ligetből kialakított sírkertet. Emberarcú, csónak formájú fejfák a Tisza- Túr közét jelzik – és sorsunkkal megbékítő nyugalmat őriznek. „ …egyfelől a Tisza folyik, másfelől a Túr, minket a torkolatban hagy laknunk.” Cseke tehát torkolattelepülés- volt: 1846. októberében Petőfi is lakta , s négy szép udvarlóverset írt a helybeli kálomista pap kandallójának felszított melegénél, hogy maga felé hajlítsa az erdődi kisasszonyka szívét. „Ereszkedik le a felhő;/ hull a fára őszi eső…” énekelve, Egressy Béni megzenésítésében olyan édesbús.

            Kölcsén az országúthoz simul a kis barna folyócska, s oly hívogató a környezete is: egy középkori gótikus szentegyház, mellette lábon álló fatorony: történelem a legenda szerint.

            A falukedvelő Öreg-Túr Istvándit a jókedvével halmozza el: kilencvenkilencszer kacskaringózza körül, bejár minden zegzugot, kertek alján csavarog. Ő, az Öreg vízimalmot hajt(ott), s hajtana ma is, de felvitte Isten a dolgát: becses ipari műemlék lett. Mint Bak Sándor fő vízimolnár beszélette: „…hatvankilenc óuta nem őürünk.” Az Idő viszont folyton őröl: a vízimolnárokat vízimalomgondnokok váltották fel. Hej, ha élne még Makay Béla, a Szabadtűzön gasztronómiai receptkönyv szerzője, a túrparti tanyázóhelyek ismerője!

            A panyolai Túrral zárom barangoló írásomat. Ott, ahol a panyolai Elixír pálinkárium csábít és csalogat – Azt a Rézangyalát! – ott egykor az Apáti-féle főzde fortyogtatta a cefrét a  főzető tűzifáján…Híd szolgál előtte, igaz tájidegen betonhíd karfával. Történt egyszer, hogy két szimatoló orrú zsákbafinánc kutakodni jött a Nemtudom szilvafőzet dolgában. Éppen a nevezetes hídon mendegéltek, mikor a főzdés Apáti nagyhirtelen megragadta s átemelte őket a karfán a folyó fölé: - Na, most mondjátok, mire fel jöttetek! -Ízibe válaszoltak: - Épp csak erre vetődtünk, de mennénk is már. És meg-megemlegetem a mókamester fiát, Lajos egyetemi hallgató társamat, öregkori barátomat két szép Nemtudom szilvafácskájáért is, mikor megkortyintom a termésből párolt szatmári szilvóriumot.

            Késő köszönettel tartozom neki az Öreg-Túr fényképért, amit most mellékelek a barangolásomhoz.

Fotó: Sipos Attila

Fényeslitke,2022.05.27.                                                        Bakajsza András

A Várday családfa

 Szeifried Zoltán kiállítása

Tisztelettel és szeretettel várunk minden érdeklődőt a Kisvárdai Konferencia Központba.

2022. Június 17-én, (pénteken) de. 10. 00 órakor kerül megrendezésre a tárlat, amely a Várday családot mutatja be.

A festmény és grafikai sorozat három héten át megtekinthető!