KILENCEDIK SZÍN

/A díszlet, helyszín ugyanaz. A történet folytatódik:/

Böccher: Porkoláb leszel?

Graber: Igen. Legalább kialhatom magam. Jobb, mint a tejfelesszájúakat betanítani.

Böccher: Sok időnk nem lesz… Tudod, mi van a fronton?

Graber: Elég büdös a helyzet.

Böccher: Megint ellentámadás. Az oroszok mindenütt keresztültörtek. Egy csomó jelszó hallatszik át. Nagy offenzíva. Pedig ez itt sík mező. Lehetetlen tartani. Megint vissza kell vonulnunk.

Graber: Gondolod, befejezzük, mire a német határhoz érünk?

Böccher: Te azt hiszed?

Graber: Nem.

Böccher: Én sem. Ki vethetne véget az egésznek? A hadsereg-parancsnokság semmiképp nem. Nem vállalja a felelőséget. A múlt háborúban egy gyorsan összeverbuvált ideiglenes kormányt állítottak oda. A vén szamarak tartották a hátukat az egészért. Aláírták a fegyverszünetet, s nyolc nap után hazaárulással vádolták őket. Manapság ilyesmi lehetetlen. Totális rendszer – totális vereség. Nincs második párt a tárgyaláshoz.

Graber: /keserűen/ A kommunistákat kivéve.

Böccher: Egy másik totális rendszer. Azonos módszerekkel. Megyek aludni. Egyetlen dolgot szeretnék az élettől: hogy azt gondolhassam, amit akarok, azt mondhassam, és azt tehessem, ami jólesik. De amióta annyiféle megváltónk van, ez nagyobb bűn a gyilkosságnál is…

/Böccher elmegy, Graber a kis ház ablaka előtt leül egy nagyobb kőre. Az ablakon kinéz az öreg orosz./ A szín elsötétül, majd kékes fényű világosság gyullad ki.

HETEDIK SZÍN

Továbbra is az első szín díszletében folytatódik a cselekmény. Csak Graber ül a színpad szélén, a kis rácsos ablakú ház előtt.

ZENE! Fekete ruhába öltözött táncosok egész színpadot betöltő koreográfiája.

(kb: öt perc)

A zene végén a táncosok kiszaladnak, a szín elsötétül.

NYOLCADIK SZÍN

/Az első szín díszletében folytatódik a cselekmény. Az öreg orosz, aki eddig az ablakrácsba kapaszkodott, beszélni kezd Graberhez:/

Öreg orosz: Maga lenni jó… Én látom… Háború elveszett… a németeknek…

Graber: /fásultan/ Ostobaság!

Öreg orosz: Miért nem… engedni minket ki… jönni velünk? Maruszjával? Elrejtőzni… Jó helyen… Élni!!! ÉLNI! Jó nálunk… Mi lenni ártatlanok…

/Graber egy doboz cigarettát nyújt be az ablakon./

Graber: Tessék! Bagózzanak! Éjszakára…

Öreg orosz: Élni… Lenni fiatal… háború magának vége… Jó ember maga… Mi lenni ártatlan… élni… maga… mi… mindenki!

Graber: /ordít/ Fogd be a pofád! Hagyd abba a fecsegést, különben jelentem! Akkor aztán elintéznek!

/Lefekszik a földre, feje alá gyűri a zsákját. Egy idő múlva Steinbrenner közeledik/

Steinbrenner: Visszavonulás! Keresztültörtek az oroszok! Gyülekezés a faluban. Gyorsan! Minden a feje tetején áll. Szedd a holmidat!

Graber: Hol a parancs?

Steinbrenner: Parancs! Ha majd meglátod, mi van a faluban, nem kell több parancs neked sem. Nem hallottál az offenzíváról?

Graber: De igen.

Steinbrenner: Hát akkor mit beszélsz? Gyerünk! Azt hiszed, magunkkal cipelhetjük ezt a bandát? /mutat az oroszok felé/ Majd a rácson keresztül elintézzük őket!

Graber: A felelősség itt az enyém! Ha nincs parancsod, gyorsan tűnj el!

Steinbrenner: /nevetve/ Jó, akkor te lődd le őket!

Graber: Nem!

Steinbrenner: Egyikünknek meg kell tennie! Nem vihetjük őket magunkkal! Menj előre a gyenge idegeiddel. Indulj! Jövök utánad!

Graber: Nem fogod lelőni őket!

Steinbrenner: Nem??? Tudod, mit beszélsz?

Graber: Igen, tudom.

Steinbrenner: Úgy. Tehát tudod. Akkor azt is tudod, hogy te…

/Graber felemeli a puskáját, és egy sorozatot ereszt Steinbrennerbe, aztán odamegy a kis házhoz, és kiengedte az oroszokat/

Graber: Menjetek! /eldobja messzire a puskáját/ Menjetek! Menjetek!

/Az oroszok lassan, óvatosan megindulnak, majd szaladni kezdenek./

A színre virágos és fekete ruhában vegyesen - egyforma számban – a színpad két oldalán bejönnek a táncosok, és a dalra koreografált táncukat adják elő.

Graber dala:             Együtt vagyunk?

                                   Nincs semmi különbség,

                                   Orosz vagy német vér,

                                   Mindkettő pirosan folyik,

                                   Ha az embert lelövik…

                                   Én többé nem ölök!

                                   Fogadalmam örök!

                                   Nőmnek esküdt tettem,

                                   S paranccsá vált bennem

                                                                       Az érzés…

                                   Élnünk kell az életet!

                                   Mindenki tanulja meg,

                                   Gyilkolni a legnagyobb bűn!

                                   Ez a parancsolat átfűt!

                                   Senki, többé soha

                                   Fegyverét ne használja,

                                   Másik emberre ne fogja!

                                   Az életet ki ne oltsa!

                                   Hagyjuk már abba!

                                   Nincs ok a harcra!

                                   Nem kell győzni, veszíteni,

                                   Embernek kell maradni!

                                                           Harc nélkül élni…

                                   Soha nem szenvedni, félni,

                                   Bűnt, és gyilkolást kerülni,

                                                                       Így tudnánk létezni!

Háborút szült az ellentét,

                                   Lett halál, harc, kegyetlenség,

                                                           Istenem, legyen már békesség…

                                   Békét akarjunk!

                                   Ne egymást vádoljuk

                                   Olyan ostoba ügyekért,

                                   Amin csak józanész segít,

                                                           És ne ontsunk több vért!

                                   Annyi szépség vár!

                                   Apró kis csodák,

                                   Édes örömök,

                                   Ami mind örök…

                                   A virág újra nő,

                                   Megújul az erdő,

                                   Tele fűvel rét, mező,

                                   Lepke szál: libbenő!

                                   Vékony, színes szárnyait,

                                   Látom, kitárja itt,

                                   E sáros, véres harctéren

                                   Mutatja: szép az élet!

                                   Hisz elég, ha ránézel,

                                   Valami békesség átölel.

                                   Pedig micsoda ellentét,

                                   Milyen pokoli különbség

                                   Feszül közte, s a front között…

Mégis, mikor körözött

                                   Ide az árokhoz repült.

                                   Aztán kezemre szállt,

                                   Majd széttárta szárnyát

                                                                       És felrepült…

                                                                       De még látom, ott van, el nem tűnt!

                                   Vékony kis testével,

                                   Gondolattalan szépséggel,

                                   Föl, egyre feljebb emelkedik,

                                   Egészen a látóhatárig…

                                   A végtelent választja,

                                   Nem marad a porba!

                                   Élni akar! Ezért szóljon a dal!

                                   Az életért! Az emberért!

A békéért! Szerelemért!

                                   Amit minden emberi lény kér!!!

/Térdre esik, majd lassan feláll./

                                                                                  Tőled is kérjük ott fent!

                                                                                  Segíts, Istenem!

                                   Add meg, végre nekünk,

                                   Kik még lélegzünk, élünk,

                                   Szenvedünk, szeretünk,

Várjon egy jobb világ!

Ne legyen pusztítás!

Mindenkit öleljünk át!

/Graber sírva lerogy a földre, kezét összekulcsolva emeli az ég felé, aztán, mint egy nagyon öregember, úgy áll föl, és tántorogva elindul, az oroszoknak hátat fordítva, akik közül már hárman kiszaladtak a színpadról, csak az öreg orosz maradt, aki egy távoli kövön ülve figyeli Grabert, és a dal végén pisztolyt vesz elő. Graber a semmibe bámul, nem veszi észre. Az orosz lő. Graber holtan terül el a földön. Néhány pillanatra sötétbe borul a színpad./ Függöny! Mindenki kiszalad a színről./

Függöny újra szét! Tapsrend!

 VÉGE