ÖTÖDIK SZÍN

Az első szín díszlete, a frontvonal.

ZENE Fekete ruhába öltözött táncosok koreográfiája (kb. öt perc)

A táncosok kiszaladnak. Egy nagy kivetítő-vásznat engednek le. Második világháborús filmkockák peregnek egy ütközetről.

Narrátor hangja szól:

Narrátor: „Nem ismerték már egymást. Az egyenruhákra sem ismertek rá. Olykor már csak a sisakokról, a hangokról, és a nyelvről tudták, hogy egymáshoz tartoznak.

A futóárkok már régen beomlottak. A front: gránáttölcsérek, és bunkerek szabálytalan vonala. Örökké változott. Csak az eső, a robbanások, az éjszaka, a becsapódások fénye, és a levegőben repülő sár maradt körülöttük. Rájuk omlott az ég. Stormovik-repülők lőtték őket, zuhogott az eső, és vele a bombák és gránátok meteorjai.

A felhőcafatokba fényszórók martak, akár fehér kutyák. A remegő láthatár zúgásába légelhárító-tűz ropogott bele. Lángoló repülők zuhantak le, s mögöttük a világítólövedékek aranycsóvája kéveként nyílt szét, s tűnt el a végtelenben.

A bizonytalan messzeségben sárga és fehér fényernyők lógtak, majd, mintegy mély vízbe mártva, kialudtak. Aztán rákezdett a pergőtűz megint.”

                                                                                              Erich Maria Remarque

Tánc befejezése. Táncosok kiszaladnak, kivetítőt felhúzzák. Néhány pillanat sötétség.

HATODIK SZÍN

Az első szín díszlete: A frontvonal.

Graber, és még néhány katona négy föltartott kezű, ijedt civilt kísér a rácsokkal ellátott, nagy ablakú roskatag kis házhoz. Az egyik civil fiatal nő, a másik öregember, és két középkorú férfi. Oroszok. Talán partizánok… Az ajtót belakatolják mögöttük.

A katonák cigarettáznak, beszélgetnek.

Graber dala:                         Újra itt…                  

                                   Hát megint itt vagyok,

                                   Bár értelme nem volt!

                                   Senki nem figyelt arra,

                                   Aki nem jött vissza!

                                                           És azoknak volt igaza!

                                   Mikor az írnok rám nézett,

                                   Tűnődve méregetett.

                                   Nyíltan megkérdezte tőlem:

                                   Hogy vissza minek jöttem?

                                                           A pokol kénköves kapujába…

Már létszámellenőrzés sincs,

                                   Senkiről nem tudnak semmit,

                                   Annyian vannak a holtak,

                                   Mennek a túszok, az emberek fogynak,

És rengetegen dezertálnak…

                                   Akkora a zűrzavar!

                                   Lehet, véget ér hamar,

                                   Ez a borzalmas háború,

                                   És nem nyomaszt majd a bú,

                                   Ha Elisabetre gondolok,

                                   Tudom, nagyon örülni fog!

                                                                       Ha meglátja: férje tért vissza…

                                   Úgy vágyom őt látni,

                                   Akarok indulni!

                                   Vissza a rommá lőtt Berlinbe!

                                   Ily ostoba, hogy is lehettem?

                                   Két napig vonatoztam azért,

                                   Hogy lássam: megszűnt a csatatér,

                                   Csak cafattá lőtt emberek,

                                   Szűkölve futó, „hős” németek

                                                                       Tűnnek el a földeken…

                                   Nincs itt semmilyen hadsereg!

                                   Csupán remegő emberek…

                                   Remélem napok kérdése,

                                   És elmehetünk a fenébe,

                                   Nem lesz több vétek,

                                   És visszatér az élet!

                                   Megnyugszik a lélek…

                                   A szenvedés itt ér véget!

/A katonák hangosan beszélgetni kezdenek. Graber és Steinbrenner a színpad közepén, egymással szembefordulva áll. Gyűlölködve nézik egymást./

Steinbrenner: Partizánok!

Graber: Nem olyanok, mintha partizánok lennének.

Steinbrenner: Azok. Honnan szeded, hogy nem azok?

Graber: Nem látszik rajtuk. Szegény parasztok!

Steinbrenner: Ha így vesszük, nem lennének bűnözők!

Parancsnok: /odajön hozzájuk/ Mit kezdjünk ezekkel?

Steinbrenner: Holnap reggel lelőjük őket?

Parancsnok: Az lesz a legjobb. Elég pácban vagyunk így is. Nem fogjuk az időt vesztegetni azzal, hogy átküldjük őket az ezredhez. Graber! Maga reggelig itt a ház  előtt őrzi őket!

Graber: Igenis százados úr!

/A szín néhány pillanatra elsötétül, a katonák kimennek, csak Graber és Böccher – aki szintén a beszélgető katonák között volt -, marad a kis ház előtt./