MÁSODIK SZÍN

A laktanya díszlete, de a teremben kizárólag amputált katonák vannak. Graber lép be, és ismerősként üdvözöl szinte mindenkit, hiszen javarészt az iskolatársai vannak ott.

Mutzig: Te? Sohasem hittem volna, hogy eljössz.

Graber: Én sem. De amint látod, itt vagyok. Emlékszel? Egy padban ültünk…

Mutzig: Akkor még volt karom, és tudtam írni.

Graber: Nagyon szép írásod volt… /összeharapja a száját zavarában/

Mutzig: Stockmann is itt van nálunk. Ugye vele voltál Afrikában?

Graber: Igen.

Stockmann: /lábai amputáltak/ Ernst! Hát veled mi van?

Graber: Semmi. Szabadságon vagyok. /Mindenki ellenségesen figyeli Grabert. Még a kártyázók is mozdulatlanok./

Stockmann: Afrikában szerencséd volt. Tulajdonképpen nekem is. A többieket mind elfogták. Azokat már nem küldhetik ki sehová. /rámutat a lábára/ Már ha ezt szerencsének lehet nevezni…

Arnold:/egyik karja hiányzik/ Játszunk, vagy pofázunk? /remeg a hangja a méregtől/

Graber: Játszatok tovább, van időm.

Mutzig: Ne törődj Arnolddal. Rossz napja van. A felesége itt járt tegnap. Utána mindig rossz napjai vannak. /súgja Grabernek/

Arnold: Mit pofázol ott?

Mutzig: A régi időkről… Azt csak szabad?

Arnold: Ha az ember megnősül, nem igen tudja, mi a jobb… Ha a lába hiányzik, vagy ha a keze… Stockmann szerint a keze. Hogyan tudjon az ember kar nélkül jól megmarkolni egy asszonyt az ágyban? Mert hát csak meg kell ölelni valahogy… /csuklik a sírástól/

Graber: Ez mégsem a legnagyobb gond. A fő az, hogy élsz!

Mutzig: Igen… Igen… De ebből nem élsz meg. A háború után kezdődnek a bajok. Akkor már nem vagy hős, csak nyomorék.

Graber: Ezt nem hiszem. Nagyszerű művégtagok vannak.

Arnold: Nem is arról van szó… Nem a munkáról… De éppen ezért kell megnyernünk a háborút! Kockáztassák most mások a csontjaikat! Mi már megtettük a magunkét. /gyűlölettel néz Graberre/ Nem kellene mindig visszavonulnunk, ha az összes lógós kint lenne a harctéren!

Stockmann: Arra gondoltam, mi lenne, ha ma éjszaka egy nehézbombázót küldenének ránk. Épp a gyomrunk közepébe, hogy csak lekvár maradna itt. Akkor minek is csinálunk ennyi gondot mindenből??? /sokáig mindenki hallgat/

Mutzig: A tanácsodat kérem, Ernst. Münsterben él a babám, még írunk egymásnak. Azt hiszi csak egy láblövésem van…

Graber: Várj! És örülj, hogy nem kell újra kimenned.

Mutzig: Örülök is, Ernst… De örökké nem örülhet az ember…

Arnold: Okádni kell tőletek! Inkább igyatok! Egyébként: hol van a légoltalmunk? Mindenre szükségetek van ott kint? Itt semmi sem maradt.

Graber: Kint se. /Dermedt csend/

Stockmann: Micsoda???

Graber: /zavartan/ Odakint mi az új titkos fegyvert várjuk. Az aztán igazi csoda lenne!

Arnold: A fene egyen meg! Hogy beszélsz te tulajdonképpen? Mintha elvesztenénk a háborút! Azt pedig nem lehet! Csak nem képzeled, hogy egy piszkos tolókocsiban fogok ülni, és gyufát árulok? Nekünk jogaink vannak! A Führer is megígérte!

Arnold dala:                         Nyomorék

                                   Harcoltam, küzdöttem,

                                   Volt, hogy menekültem…

                                   Éheztem, és fáztam,

                                   Sárban, esőben áztam,

                                   Lövészárokban vártam

                                                           A gépfegyverkattogást,

                                                           A bombarobbanást.

                                   Rázkódtak a tankok,

                                   A vijjogó gránátok

                                   Ott durrantak szét

                                   Pár méterrel odébb

                                   Ahol hasaltam épp,

                                   Egy repesz akkor ért.

                                   Olyan erővel vágta át,

                                   Lábaimat a forró tárgy,

                                   Hogy még egy ín sem maradt,

                                   Ami tartsa a csonkokat…

                                   Tudjátok, mi volt furcsa?

                                   Hogy takaróm markolva

                                   Ömlött számból a rágalom,

                                   Mert viszketett, fájt nagyon

                                    Nem létező lábszáram,

                                   Amit szinte láttam…

                                   Sokszor üvöltve támadom,

                                   És napokig káromolom

                                   Amíg beborít a fájdalom,

                                   Az eget, a földet, az embereket,

                                   Mert nem tudom, már mit tegyek…

                                   Nem vagyok csak egy nyomorék,

                                   Nem is léteznék már rég,

                                   Éltem boldogan eldobnám,

                                   De úgy éreztem vár rám,

                                   És így is szerethet még

                                   A szépséges feleség…

                                   A társam, az asszonyom,

                                   De szemébe csak szánalom

                                   Költözik vagy közöny,

                                   Mikor látogatni jön…

                                   Olyan leereszkedő,

                                   Szinte megvető

                                   Az a sanda pillantás,

                                   Miben nincs már vágy!

                                   Nincs már arcán semmi szeretet,

                                   Csak valami elfojtott gyűlölet

                                   Lángol égő szemében,

                                   Mikor őt jobban megnézem,

                                                           És nincs lehajtva fejem,

                                                                       Hiszen csonkomat úgy szégyellem.

                                                                       Nem tart férfinak… érzem

                                                                       Mióta nyomorék lettem…

                                   Az életet már nem akarom!

                                   Sokszor kívánom,

                                   Érjen véget már,

                                   Jöjj végre a halál!

                                   Késsel játszom mostanában,

                                   Azzal, mi az asztalon van,

                                   Ezzel kenyér, szalonna vágható,

                                   De másra is alkalmazható.

                                   Hurrá! Ebben még dönthetek,

                                   Elvágom itt fönt az ereket,

                                   Csuklóm belső felén,

                                   Ha újra félek én,

                                                           És rám tör kegyetlen kín…

                                   Hogy valaki lefogja kezem,

Soha meg nem engedem!

Ugyanaz a kés öli meg,

Ami majd velem végez!

Bajtársak, ne féltsetek,

Rövid, tiszta munka lesz!

                                   Csak hagyjátok, az égre kérlek,

                                                                       Befejezni ezt a nyomorult életet!

                                                                                              Ugye megteszitek,

                                                                                              És majd félrenéztek?

Katonák kórusa:       A hazát szolgáltam én,

És ez lett az eredmény,     /csonkok felmutatása/

Bajtársak, miért élek?

Inkább sújtson a végzet,

Jöjjön véres irgalom,

                                   Sors, vagy égi hatalom,

Csapjon szobánkba egy bomba,

És hulljunk apró darabokra…,

/Egy ideig dermedt csend, senki nem mozdul, nem szól./

Mutzig: Állítsátok be a rádiót! Keressünk valami vidám zenét! /Hitler beszél a rádióban/

Arnold: Hagyd!

Mutzig: Minek? Megint csak beszéd!

Arnold: Hagyd, ha mondom! A párt szava! Ha mindenki odafigyelne rá, jobban állnánk! /mindenki a földre bámul leverten/

Graber: Hát minden jót! Mennem kell!

Arnold: Jobban is eltöltheted az idődet, mi?

Graber: Nem azért… De mennem kell…

Mutzig: Gyere el újra! Biztosan látni akarod még a régi iskolatársaidat!

Graber: Persze. Eljövök majd…

Mutzig: Ma nem volt szerencséd. Máskor sokkal vidámabbak vagyunk.