Első felvonás ÖTÖDIK-hatodik szín
2007.11.14. 14:40
ÖTÖDIK SZÍN
Piszkos, rendetlen laktanyaszoba. Emeletes ágyak a falaknál, középen jókora asztal, székekkel. Katonák kártyáznak, esznek, mosdanak, alszanak. Graber belép, megpillantja Böttchert, aki éppen a lábfejét fáslizza. Mellé ül.
Böccher: Jól van fiúk, bevallom! Lefeküdtem a kocsmárosnéval! Mit tehettem volna mást? Valamivel csak agyon kell ütni az időt! Mire való akkor a szabadságom? Mégsem akarok úgy visszamenni a frontra, mint egy borjú! Hát tehetek én arról, hogy a feleségem egyszerűen eltűnt? Csak nem gondoljátok, hogy egyébként eszembe jutott volna a kocsmárosné?
Tojásfejű: Nem kívánhatsz mindent egyszerre!
Böccher: Te tuskó! Még mindig nem értesz? Ide figyelj! Már ágyban vagyunk, megy a kocsi, s egyszer csak a hajcihő melegében elfeledkezem magamról, és váratlanul Almának szólítom őt, pedig Lujzának hívják. A feleségemet hívják Almának, érted…
Graber: Értem…
Tojásfejű: /gyűlölettel/ Te házasságtörő!
Böccher: Hallottatok már ilyen ostobaságot? Micsoda duma! Ez akkor lehetne házasságtörés, te tökfej, ha itt lenne a feleségem, és akkor feküdnék le valaki mással. De ő nincs itt! Hogy lehetne ez házasságtörés? Ha itt lenne, nem aludnék a kocsmárosnéval!
Graber: Ne is figyelj rá! Irigykedik! Mi történt aztán, hogy Almának nevezted?
Böccher: Nem hiszed el! Ahelyett, hogy kinevetett, vagy veszekedett volna, mit csinált? Bőgni kezdett… Krokodilkönnyekkel…
Tojásfejű: Mit szólt volna a te Almád, ha Lujzának nevezed?
Böccher: Az én Almám, az ő helyében… /nyugodtan és fölényesen magyaráz/ Először a legközelebbi sörös-palackot kapom a pofámba. Továbbá mindazt, ami nincs lerögzítve. S ezután, amint újra magamhoz térek, még úgy helybenhagyott volna, hogy csak a cipőm marad meg belőlem…
Tojásfejű: /halkan/ S megcsalsz egy ilyen asszonyt?
Böccher: Dehogy csalom meg, ember! Ez egyszerű önfenntartás! Hogy ne őrüljek meg!
Böccher dala: Meg kellett csalnom!
Úgy szeretem őt,
Hogy is mondjam el?
Olyan asszony ő,
Akit imádni kell.
Nem azért, mert cicomás,
Dehogy! Egészen más…
Teste izmos, kemény, feszes
Bőre fehér, melle kerek,
Soha nem festi ki magát,
Nem visel kivágott ruhát,
De ha csak megpillantom őt,
Már érzem, hogy a vágy elönt…
Honnan tudnátok, ostobák,
Mért kellett felednem Almát,
Ha csak percekre is tettem,
Vele voltam lélekben.
És testben…
Így éreztem.
Mert az a szép kocsmáros asszony…
Ő semmi más: Egy röpke viszony!
Csak használtam a testét,
Nem kértük egymás szívét,
Ha egyesültünk ismét,
Mindketten tudtuk: csak pótlék
A másik, egy meztelen játék
Ez az egész
Szeretkezés!
Szín elsötétül.
HATODIK SZÍN
Elizabeth otthonában vagyunk. Graber és Elizabeth a két fotelben ülnek.
Graber: Mikor becsöngettem, a sárkányra vártam, aki a bejáratodat őrzi.
Elizabeth: Lieserné nincs itthon. Nőszövetségi gyűlésre ment.
Graber: A lúdtalpbrigádba. Természetesen. Oda is való! Mindjárt másképp fest minden, hogy nincs itt!
Elisabeth: Kivált azért, mert az előszobában is ég a lámpa! Mindjárt felcsavarom, ha kiteszi a lábát!
Graber: S ha itthon van?
Elisabeth: Ha itthon van, takarékoskodunk. Hazafiságból. Az ember sötétben ül.
Graber egy üveg ital tesz az asztalra.
Graber: Egy kis vodkát hoztam neked.
Elisabeth: /poharakat hoz/ Tölts, kérlek! Tulajdonképpen mióta nem találkoztunk?
Graber: Száz esztendeje. Akkor még gyerekek voltunk, s nem volt háború.
Elisabeth: És most?
Graber: Megöregedtünk. Az öregek tapasztalata nélkül. Öregek, cinikusak, hitetlenek vagyunk, és olykor szomorúak. De nem sokszor.
Elisabeth: Igaz ez?
Graber: Nem. De hát mi az igazság? Te tudod?
/Elisabeth a fejét rázta. Muszáj mindig, mindennek igaznak lennie?
Graber: Valószínűleg nem. Miért?
Elisabeth: Nem tudom. De talán kevesebb háború lenne, ha nem lenne mindenkinek olyan égető a saját igazáról meggyőzni a másikat… Most pedig elmondok neked valamit, ami olyan jellemző… erre az egészre. Na szóval. Lieserné szobájának berendezése a következő: Az ablakkal szemközti falon, egy hatalmas keretben, színes Hitler-kép függ, örökzöldekkel koszorúzva. Alatta az asztalon egy horogkeresztes zászlón, fekete bőrbe kötve, dombornyomású arany horogkereszttel a Mein Kampf díszkiadása. Mindkét oldalán ezüst gyertyatartók. Kitüntetések és pártjelvények zárják a sort.
Graber: A feljelentéseit hol írja?
Elisabeth: Apám íróasztalán. Állandóan zárva tartja. Nem lehet belekukkantani. Már sokszor megpróbáltam.
Graber: Semmi kétség. Ez az asszony fanatikus.
Elisabeth: És a fanatizmus sokszor együtt jár a személyes érdekkel.
Graber: A világ nincs címekre, és fiókokra osztva. Az ember pedig még annyira sem. Ez a mérges kígyó valószínűleg szintén szerette az urát, a gyerekét, a virágokat, és minden nemeset ebben az életben. Vajon mit talált ki, mikor apádat besúgta?
Elisabeth: Az apám jólelkű és meggondolatlan volt, és már régóta gyanús. Nem hitt abban, hogy Németország megnyeri a háborút.
Graber: Ebben már sokan nem hisznek…
Elisabeth: Te sem?
Graber: Én sem. S most már tudom, miért érezzük öregnek magunkat. Túl sok szennyet láttunk, piszkot, melyet olyan emberek kavartak, akik öregebbek nálunk, s akiknek okosabbnak kéne lenniük. Idd ki ezt! –nyújtotta a poharat. Erre való este van. Igyál, amire akarsz, a mi elátkozott életünkre, vagy arra, hogy még mindig életben vagyunk. Szükségünk van rá. Úgy látszik, nagyon is szükségünk van ma este. Nézd ezt a tájképet a falon. Ott a világ minden békessége. Egyszerű, ugye?
Elisabeth: Egyszerű, ha képes rá az ember, hogy ne gondoljon másra.
Graber: Ezt hamar meg lehet tanulni.
Elisabeth: Te már megtanultad?
Graber: Hát persze! Különben már nem is élnék!
Elisabeth: Szeretném én is megtanulni!
Graber: Már régóta tudod. Az életünk ügyel erre. Onnan vesszük a tartalékot, ahonnan tudjuk. S a veszély nem ismer gyengeséget, vagy érzelmességet.
Elisabeth: /borzongva/ Azelőtt csupa fény volt minden ház és utca, s ezt természetesnek vettük. Megszoktuk. S csak ma tudjuk, mi is volt az…
Graber: Szinte mindenütt így van Európában. Csak még Svájcban ragyog minden állítólag éjszakánként. Azért világítanak, hogy a repülők észrevegyék: semleges ország fölött járnak. Valaki mesélte: mint a fény szigete. A fény és béke szigete. Mögötte és körülötte minden sötétségbe borul, végtelen szemfedőként minden országra, amelyik háborút visel. /Elisabeth elsírja magát./
Elisabeth: Ne nézz rám! Nem kellett volna innom! Nem bírom az italt. Nem vagyok szomorú. De egyszerre minden olyan hiábavalónak látszik.
Graber: Hadd legyen hiábavaló. Ne törődj vele. Én is elszomorodtam. Ez már vele jár.
Elisabeth: Mivel?
Graber: Mindazzal, amiről az előbb beszéltünk. Hogy az ember a másik oldal felé fordul. Holnap este elviszlek valahová, ahol annyi a fény, amennyit csak fel lehet hajtani ebben a városban. Majd érdeklődöm.
Elisabeth: Minek? Találsz vidámabb társaságot is nálam.
Graber: Nincs szükségem vidám társaságra. Nem tudnám elviselni. A másfajtát – a résztvevőket - még oly kevéssé. Abból elegem van naphosszat. Hamis és igazi részvétből. De ezt te is bizonyára ismered.
Elisabeth: Igen. Ezt én is ismerem.
Graber: Velünk más a helyzet. Nem kell megjátszanunk magunkat. S ez nagy előny. Holnap este elmegyünk a város legkivilágítottabb mulatójába, és bort iszunk, és egy estére elfelejtjük ezt az egész átkozott világot.
Elisabeth: Ez is vele jár?
Graber: Igen. Vedd fel a legvilágosabb ruhádat!
Elisabeth: Jó. Gyere értem nyolckor. S addig mit csinálsz?
Graber: Elmegyek, és megkeresem az egyik volt tanáromat. Pohlmannt. Hittant tanított nekünk. Valahogy feltétlen szükségét érzem, hogy beszéljek vele… Erről az egészről… Talán tud valami olyat, ami segít…
A fiú már elgondolkozva az ajtót nyitja, mikor a lány hirtelen szorosan átöleli, és megcsókolja. Graber szégyenlős mosollyal kimegy.
Elisabeth egyedül marad.
Elisabeth dala: Biztonság
Virágos ruhás táncosok koreográfiája.
Olyan erős a karja,
Feszül vállán a ruha.
Az ajka, mint a méz,
A szeme megigéz!
Hangjának lágy dallama
Testének jó illata,
Kezének szorítása,
Homlokba hulló haja,
Minden gondolata,
Szavai és sóhaja,
Egy álmot vetít elém,
Ahol felragyog a fény!
Mert ő jön felém!
És ott álok tárt karokkal,
vágyakozva, én…
Csendben nézzük egymást,
Megcsókolom ajkát,
Átölel, és rám nevet,
Simogat, ölel, szeret
És soha el nem enged…
Légy hát enyém mindig,
Egészen a sírig…
Drágám én úgy féltelek,
De semmit nem tehetek.
Hisz visszavár a hadsereg!
Nem adom fel a reményt,
Nem választom a szerény,
Ártatlan kislány szerepét!
Semmit nem szégyellek,
És mindent megteszek
Amire kérsz. Jó veled.
Csak neked létezek,
Tudom, nem tévedek,
Hisz nélküled elveszek…
Mint fűben kinyíló virág,
Amint napfénye járja át,
Olyan ez a szenvedély,
Felforr tőle a vér,
Szemed tükrében láthatom,
Vágyakozó, égő arcom.
Ha rám hajolsz, nincsenek esélyek,
Meggyónom hát neked amit érzek:
Bár még csak magamban beszélek…
Feltétel nélkül tiéd leszek,
Addig, amíg csak létezek,
Senki mást soha nem szeretek…
Egyedül csak veled
Képzelem az életet!
Te elűzöd a félelmet!
Mit tegyek? Szeretlek!
Szeretlek! Szeretlek!
|