P. Dobrozsi Rita novellája:                 PÁR - BESZÉD

·         Hát ez nem lehet igaz! Jól látok? Tényleg te vagy?

-          Úristen! Ezt nem hiszem el… Ennyi év után…

-          Ülj már le! A vendégem vagy! Mit eszel? Mit iszol?

-          Semmit. De tényleg. Kövek ülnek a gyomrom helyén, olyan izgatott vagyok… Tőled.

-          Alig változtál. Gyönyörű vagy.

-          Neked! Ha még jól látsz… Egyébként köszönöm a bókot. Ha tudom, hogy találkozunk, már két hete nem tudtam volna aludni, és ki se jövök a fittnesz-centerekből. Arról nem is beszélve, mennyivel előnyösebb szoknyában lennék, és nem a jövő héten készültem volna fodrászhoz…

-          Ne szabadkozz. Nem csak a külső volt fontos régen sem…

-          Hát igen… Őrült nagy szerelem volt… és mindenről el tudtunk beszélgetni…

-          De csak akkor, ha kikászálódtunk az ágyból. Csodálatos voltál.

-          Te is.

-          Tényleg nem sokat változtál. Pedig már több mint húsz éve...

-          Nagyon jó, hogy újra látlak. Nézd, még a kezem is reszket. Látod? Különben mi újság? Mesélj már! Család, gyerekek, munkahely?

-          Nem érdekes. Szimpla, átlagos minden. Rögeszmés főnök, közepes fizetés. Némileg hisztérikus feleség, aki mindig rohan, és mindig fáradt. Nem lelki társ. Szexuálisan viszont nincsenek gondok.

-          Olyan jó?

-          Nem azért. Megszűnt a nemi életünk.

-          Gyerek van?

-          Kettő. Kamaszok. Elviselhetetlenül pimaszok, de ez vele jár… az életkorral. És te? Mi van veled?

-          Elválltam. Úgy adódott, hogy gyerek sincs. Viszont igazgatóhelyettes vagyok egy multi cégnél, és jól keresek. Nincs gondom semmire, és senkire, de cefetül magányos vagyok…

-          Egy ilyen jó nő? Aki ráadásul szingli?

-          Nem tudok megalkudni. Egy bizonyos szellemi nívó alatt még akkor sem kell az illető, ha minden nő sikítva fut utána. Az egy éjszakás kalandoknak pedig a gondolatától is rohamot kapok. Így viszont húsz éve csak vegetálok, mert nem jön szembe az ideálom. Még szerencse, hogy annyi a munkám. Esténként percek alatt elalszom a legjobb film közben is…

-          Ez őrület! Hát csak ennyi lenne az életünk?

-          Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mennyi van még hátra…

-          Hagyjuk a fenébe a huhogást egy időre! Olyan jó, hogy látlak! Ha nem furdalna a lelkiismeret, hogy az asszony, meg a gyerekek… Ha nem…

-          Akkor azt mondanád, hogy még ma este találkozzunk?

-          Végül is… Talán megtehetjük… Szinte mindenki így él…

-          Mi viszont mindig elítéltük az ilyesmit… De minek is mondjam, mikor pontosan tudom,..

-          Hogy tudom?

-          Hogy tudod…

-          És azzal is tisztában vagyok…

-          Hogy nem fogsz változtatni a helyzeten. Valamint hazudni sem vagy hajlandó a családodnak.

-          Még mindig kitalálod a gondolatomat…

-          Ezért kérlek, hogy ne beszélj mellé.

-          Mennem kell. Már így is elkéstem. Olyan jó, hogy találkoztunk.

-          Igen. Húsz éve nem voltam ilyen boldog…

-          Én sem. És ehhez elég volt fél óra egy füstös kis presszóban…

-          Mert itt voltál.

-          Ha esetleg… Mi ketten újra megpróbálnánk… Elválnék, és…

-          Gondolj a gyerekekre! A feleséged is kikészülne, és azt mondaná: pótolhatatlan vagy…

-          Ugye nem?

-          De.

-          Jó hogy láttalak. Majd csak az utcán sírsz... Tudom…

-          Jársz ide máskor is?

-          Tőled függ.

-          Én nem jövök soha többé.

-          Azért, hogy szép maradjon… minden emlék… örökre???

-          Mindörökre…

                                           P. Dobrozsi Rita novellája: ÉRTÉKRENDEK

Az osztályon felüli belvárosi étterem fényűzően impozáns. A pincérek szinte suhannak hatalmas tálcáikkal, vakít a hófehér damaszt a különterem svédasztalán, amin a legváltozatosabb ételek sorakoznak: kolozsvári töltött káposzta, libamáj aszpikban, gombasaláta, ropogós libacomb, tengeri herkentyűk, egzotikus gyümölcsök kavalkádja. Osztálytalálkozóra gyűltek össze a vendégek. Visszafogottan elegánsak, inkább fiatalosnak, bohókásnak igyekeznek látszani, hiszen az is levon néhány évet a korból – gondolják ők. Legtöbben világos, könnyű ruhában jöttek, a nőket alig fedi valami: vállpántos, leheletvékony, combig fölvágott ruhák, magas sarkú papucscipők. A férfiakon márkás ingek, divatos nadrágok, zakó és nyakkendő senkin nincs. Az elmaradhatatlan mobiltelefonok néhányuknál percenként csörögnek… a hívások sűrűsége, a beszélgetés során röpködő milliós pénzösszegek említése ad egyértelmű garanciát az illető vagyoni helyzetére. Mindenki jókedvűen iszik, vagy eszeget. Kis csoportok alakulnak a régi haverokból. Az osztálytalálkozó résztvevői tizenöt éve nem látták egymást. Ahogyan ma már lenni szokott: szétszóródott mindenki… Különböző városokba, és külföldre is.

A svédasztal mellett három csinos hölgy beszélget. Látszik, hogy jó barátnők lehettek, mert fesztelenül,  egymást bökdösve nevetgélnek. Mindhárman ápoltak, szolid sminket, és „alig-ruhát” viselnek. A hajuk színe vörös, szőke, és barna.

- Na mesélj már! Szóval mégis megcsípted álmaid férfiját! Pedig annak idején szerintem még te sem hittél benne! - Csak a nagy vágyakozás volt… mármint részedről… - csacsog a vörös.

- Most meg kétnaponta találok egy cikket a férjedről. – kontráz a barna.

- Tényleg ilyen jól megy a vállalkozás?

- Na ne légy naiv! Legalább öt cégben tulajdonos a párja!

- Méghozzá nem akármilyenekben…

- Az a szürkéskék Jaguár a tiétek?

- Naná, majd a másik! Az agyonstrapált, az Ónodié. Nem tudtad?

- Gondoltam. Mit csinálsz egyébként, szívem?

- Mit csinálna? Majd bolond lesz dolgozni… Fittnesz-termek és szépségszalon, tenisz, fogadások… Ugye?

- Nem vetted észre, hogy még meg sem szólalt?

- Attól még így van, nem? Csak ügyeskedni kell tudni… Mit számít, hogy mit firkálnak a bulvárlapok! Ugye? Az a lényeg, hogy… De hát ti úgyis pontosan tudjátok, hogy mi a lényeg…

- Pontosan tudjuk! Csak ne unatkoznék annyira… – mosolyog bágyadtan a szőke. Hosszú műkörmeit nézegeti, majd elmélyülten szippant egyet a narancsvörös szívószállal szervírozott sötétkék koktéljából. Megcsörrennek a jégkockák.

- Mi szolidabban élünk. Mármint úgy értem… semmi újságcikk, meg nyilvánosság… De különben csodás minden... Egy villa a Svábhegyen, nyaraló a Balatonon, három autó. Nagyon magas beosztásba került a férjem. Na nem mintha túlhajtaná magát, arra ott vannak a tanácsadói… De azok meg annyian, hogy néha már alig jut munka valakinek is… - nevet a vörös. Aztán elkomorul: - Különben meg, néha már gutaütést kapok attól, hogy mindig egyedül kell kitalálnom valami programot magamnak. A férjem soha nem ér rá, és az alkalmi hódolóim már halálosan untatnak. Egész nap csak kísérgetnek ide-oda. Az idegeimre mennek. És semmi ízlésük! Mindig egyedül kell eldöntenem, hogy mit vegyek meg!

- Fogadjunk, hogy a tenger mellett sültél így le! Olyan barna vagy, hogy az eszméletlen… -méregeti a szőke. A panaszáradatra nem reagál, csak alig észrevehetően nevetgél.

- A múlt héten jöttünk haza a francia Riviéráról. Három hétig csak feküdtem a napon… De te sem panaszkodhatsz! Ez a hófehér ruha még jobban kiemeli a sötét bőrödet! Még a pincérek is megfordulnak utánad! Szintén tengerpart? Florida??? Gondolhattam volna… -válaszolt a vörös. Aztán egyszerre mindketten a barnához fordulnak. Gyors ütemben kavarognak a kérdések:

- És te, drágám? Fantasztikus ez a bronz árnyalat! Melyik országban voltatok? Esetleg egy világkörüli utazás volt? – koccintja oda a poharát a zöld szemű, vörös hajú, energiával teli nő a barna kontyos asszonykához.

- Hát nem éppen… Leginkább a kertben voltam. Van egy nagy veteményesünk. Rengeteget gyomláltam, kapáltam, öntöztem. Meg beért a sok gyümölcs is. Szóval, mindig van mit csinálni… Nem mintha panaszkodnék. Mert nagyon nagy öröm ez a kis kertes ház! Eddig az anyósomnál laktunk… Másfél szobában… De keményen dolgoztunk, és végre sikerült… nem is vettem észre, hogy mikor fogott így meg a nap… - szólal meg csendes boldogsággal.

A vörös és a szőke jelentőségteljesen összenéz. Aztán határozott mozdulattal egymásba karolnak, és felhúzott szemöldökkel, összehúzott szájjal elindulnak a terasz felé.

A kedves arcú, kiegyensúlyozott, barna hajú nő mosolyogva, szinte elnézően figyeli őket, míg el nem tűnnek a nagy üvegajtó mögött…

                                  P. Dobrozsi Rita novellája: TELEFON-TÉMA?  

- Halló! Ki vagy? Csak azt írja ki a mobilom, hogy magánszám!

- Fölhívtam a tudakozót, és sikerült megtudni a számodat…

- Aha! Értem! De ki vagy?

- Nem ismerős a hangom?

- Ismerős. Tényleg az! Viszont most így hirtelen nem tudnám megmondani…

- Ráérsz pár percre?

- Éppen vezetek. Egy üzleti út… De ki vagyok hangosítva. Mondd nyugodtan…

- Még este is el vagy foglalva?

- A legtöbb vállalkozásnál ez van, ha felszínen akarsz maradni… Végre elárulod, hogy ki vagy?

- Hát ez így elég ostoba helyzet… Azt hittem otthon talállak… hogy majd átmész egy másik szobába, és akkor nyugodtan elmondhatom… De most figyelned kell az utat…

- Nézd: nagyon kellemes a hangod, valahonnan oltári ismerős is, de nem érek rá találgatni.

- Mikor érkezel meg? Mennyi időm van?

- Miért fontos ez? Súlyos a téma? Olyan furcsán beszélsz… Mint aki egyszerre határtalanul boldog, de közben…

Legszívesebben elbőgné magát a keserűségtől.

- Pontosan! Viszont most már tényleg…

- Szóval mennyi időm van?

- Hogy érted ezt? Az út még legalább másfél óra… De miért?

- Talán majd máskor… Biztosan fáradt vagy.

- Az nem kifejezés. Egész nap hajtottam, és kajálni se volt még időm.

- Akkor inkább leteszem.

- Na nem! Most azt akarod, hogy még éjszaka se pihenjek? Reggelig az járna a fejemben, hogy ki volt az a tanácstalan, riadt, de kimondottan ismerős hangú hölgy, akinek pillanatnyilag nem tudom a nevét, viszont egyre inkább érdekelne...

- A volt feleséged beszél!

- Ugye ez csak vicc??? Várj, megállok!

- De hiszen már alig várod, hogy odaérj!

- Ne csináld ezt! Na megálltam. Hát ez egyszerűen hihetetlen! Mi van veled, drága? Csekély húsz éve nem beszéltünk. Még csak nem is láttalak… Azt sem tudom, hol élsz.

- Fontos ez?

- Igen! Nagyon fontos! Néha megőrültem a hiányodtól…

-Látod, most már ilyen egyszerű a hiánypótlás… Néhány gombnyomás, és beszélgetni tudunk… annak idején, - ha van telefonunk -  talán minden másképpen alakul… Fel tudtalak volna hívni házasságunk magányos estéin, mikor fogalmam sem volt merre vagy, és hajnalig bámultam a vetett ágyat…

- Pedig én… Szóval nem kellett volna sírnod, mert… csak a félreérthető helyzetek sorozata...

- Ezért lett volna nagyon fontos a telefon! Hogy ne értsem félre, miért vagyok egyedül.

- De milyen számon is hívhattál volna? Nem olyan helyeken járkáltam… Mobil még nem volt…

- Egyértelmű…

- Viszont már régen van mobil, vezetékes, fax, e-mail… Miért nem kerestél?

- Egyre kevésbé volt értelme… Hiszen te sem kerestél…

- Tényleg sok múlt ezen a nyamvadt készüléken…

- Gyakorlatilag a házasságunk… és az életünk…

- Találkozzunk valahol! Mi igazán nem haraggal váltunk el. Még a bíróságon is hülyéskedtünk.

- Másképp ki sem bírtam volna.

- Később is összejöttünk… Mikor úgy érezted, független vagy.

- Igen. Viszont mindez nagyon régen volt… és már semmi nem lenne olyan… Nem is tudom, miért vettem most a bátorságot erre… Csak jött egy kósza ötlet. Egy hirtelen felindulás… Ne haragudj.

- Jézusom! Miért haragudnék? Akkor haragudtam, mikor beadtad a válópert…

- Szerintem, így utólag okoljuk mindenért a telefon-hiányt…

- Viszont most megadta a készülék a lehetőséget arra, hogy újra találkozzunk.

- De úgysem fogunk… Te is pontosan tudod. Húsz év… Túl sok… Minden értelemben… De olyan jó, hogy voltál… és sok a szép emlék is… Most leteszem. Felkavarodott minden, és nagyon fáj az egész… Hát nem furcsa az élet? Pillanatnyilag úgy érzem, nem is baj, hogy akkoriban nem lehetett telefonon elérni… Tudod, az illúziók… legalább azok megmaradtak…

- Várj!  *   Letette… De végül is: mire várt volna? –mondta a férfi félhangosan maga elé.

                                       P. Dobrozsi Rita novellája: CSALÁDI KÖR

- Na most már menj, a jó fenébe! Hányszor mondjam, hogy hagyj békén a vádaskodásoddal!

- Nem vádaskodnék, ha nem lenne alapja! Nem először látlak azzal a férfival! Ráadásul a munkatársaim is láttak! - Hogy hol? Eldugott kis presszókban, vagy kéz a kézben sétálva, esetleg csókolózás közben, a nyílt utcán! Ez vádaskodás? Ezek tények, te szemét!

- A munkatársaid! Hogy oda ne rohanjak! Mikor ugatják ezt a szöveget? Két pohár bor között a sarki kocsmában? Mert az a pár barom, akivel barátkozol, már ugyanúgy a kirúgás határán van a folyamatos részegeskedése miatt, csak úgy, mint te! Szinte sosem vagytok józanok! Milyen főnök az, aki ezt eltűri? Talán ő is veletek iszik?

- Mi közöd hozzá?

- Igazad van. Semmi a világon. De már felfordul a gyomrom, ha meglátlak. Folyamatosan dől belőled az ital-szag, pénzt alig adsz, és csak hajnalban mászol haza.

- Ezért van szeretőd?

- Bár lenne! De melletted, még normális fehérneműt, meg ruhákat sem tudok venni, ez pedig ugye, egy ilyen elegáns férfinél kizáró ok lehetne…

- Már, ha komolyan kellenél neki, drágaságom… Nem csak egy-két órára, hogy elüsse a pillanatnyi unalmát. Hiszen ott a bomba jó felesége, meg a két gyereke, a luxusvillája… Nem olyan ökör, hogy miattad felborítsa a jól berendezett életét!

- Hát vedd tudomásul… Ha már így kihoztad belőlem… Hogy válni akar! És én is! Na végre kimondtam! Elválunk! Felfogtad azzal a tompa agyaddal? Ő pedig elvesz feleségül! Az anyja életére esküdött meg!

Egyikük sem vette észre a gyereket. Pedig az már jó ideje ott állt a nyitva felejtett ajtóban. Tágra nyílt, rémült tekintetében eddigi kis élete minden fájdalma összesűrűsödött. A pizsamáját gyűrögette, és forgatta a fejét: hol az apjára, hol az anyjára nézett. Kilenc éves, hirtelenszőke, vékony termetű kisfiú volt. Nem először látott ilyen jelenet. De a válás szót még nem hallott itthon. Sok olyan barátjával beszélt, akinek elváltak a szülei. Tudta, mit jelent ez... De nem akarta! Nem!„Anya! Apa! Mi lesz velem? Én nem csináltam semmi rosszat! Ti se csináljatok! Szeretlek benneteket! Maradjunk együtt!” – akarta kiáltani, de az ijedtségtől, csak nyöszörögni tudott. Nem hallották meg.

- Hogy oda ne rohanjak! Te ostoba liba! Elhitted? Annyira primitív vagy, hogy elhitted??? Meg kell őrülni! Szóval elvesz feleségül? Aha! Látod, már a butaságod is elég válóok lenne…

- Hát akkor mire vársz? Válj el az ilyen hülye tyúktól, te részeges vadbarom!

- Már holnap beadhatjuk a papírokat! Nekem is elegem van az egészből! A hátam mögött kiröhögnek, hogy felszarvaz a feleségem, és akkor még neki áll feljebb… Na megyek! Csak éjszaka jövök haza. A kanapéra ágyazz…

- Hiányzik már az ivászat, ugye? Most aztán lesz okod rá!

- Szerinted, ki kezdte? Előbb ittam, aztán tartottál szeretőt, vagy fordítva?

- Nem mindegy most már?

- De. Teljesen.

- Ne beszéljük meg, esetleg…? Talán elhiszed, hogy…

- Én már nem akarok semmit tőled…

- Hát akkor menj a fenébe! Remélem, a kilincset még megtalálod hajnalban! Ugye nem muszáj, hogy az ajtó előtt ess össze, és felcsengessenek a szomszédok?

- Nyugodj le! Esti programnak talán legjobb lesz, ha felhívod a barátodat, és csevegtek pár órát… Esetleg kérd meg, hogy hozzon neked pezsgőt! Majd megisszátok a hálóban! Nem fogok zavarni!

- Nem is tudnál! Örülj, ha be tudsz mászni a lakásba…

- Hát akkor erre iszom! …és jó szórakozást, ha úgy alakul… Csak nehogy féltékenykedjen a magára hagyott feleség! Aki szerintem semmiről nem tud… És több mint valószínű, hogy nem is fog… Az ilyen pasik nem válnak el, aranyom! De erre idővel rájössz magadtól! Kár, hogy akkor már késő lesz…

A férfi után döngve becsapódott a bejárati ajtó. A nő zokogva borult az ágyra. A gyerek tétován álldogált. Nem akart odamenni az anyjához. Lassan átbotorkált a szobájába. Alig kapott levegőt a sírástól.

Kinyitotta az ablakot, hogy ne fulladjon annyira. Óvatosan fölállt az alacsony párkányra. A gondolatait akarta elterelni azzal, hogy elnézegette maga alatt a kivilágított várost, az autókat, és az apró kis pontokként rohangáló embereket. Kis kezével görcsösen markolta az ablakkeretet. Egy ideig még lefelé figyelt. Aztán előredőlt. Ujjai szétnyíltak. Már nem gondolt semmire. Sötétségen és fényen száguldott át, hogy egy olyan világba érjen, ahol a  felnőttek mind  ártatlanok, bármennyire gonoszak is voltak eddig…  Még azokhoz is, akiket szerettek…

                                                         P. Dobrozsi Rita: Az érem másik oldala   

                                                                                                                   (novella)

Csak résnyire nyitom a szemem. Nagyon bánt a fény. Rengeteg fehéret látok mindenütt. Fehér ajtó, fehér falak, fehér ágynemű. Ágyban fekszem. Valami tűt érzek a jobb karomban, ami egy vékony csőben folytatódik. Fölnyitom a szemhéjam. Megpillantom az infúziós állványt. Aztán látom az ablakot, mögötte néhány csenevész fával. Éppen esteledik. Kigyúlnak az utcai lámpák. Itt is fel kéne kapcsolni a fényt. Nem értek semmit. Összerántom a szemöldököm, gondolkodni próbálok. Halvány képek villannak fel: Amire utoljára emlékszem, az egy nevetős születésnap. A legjobb barátnőmé. Nagyon örül az ajándékomnak. Szinte le sem teszi a József Attila verseskötetet. Csak akkor kap észbe, mikor az italokat akarja kínálni. De a vastag, bordó könyv végig az asztal közepén marad. Érdekes. Ezt tisztán látom magam előtt. Aztán rengeteg tánc, hülyéskedés. Késő éjszakai búcsúzkodás. Engem és Pannit Gábor szállít haza.

A szerelmem. A mindenem. Az életem értelme. Már alig várjuk, hogy Panni kiszálljon. Gábor egy utcával később lefékez, és szenvedélyesen csókol. Meddig? Nekem óráknak tűnik. Akkor rebbenünk szét, mikor az első napsugarak bekúsznak a szélvédőn.

Gábor gázt ad, méghozzá padlóig. Őrült szerencse, hogy hajnalok hajnalán nincs nagy forgalom. Két perc múlva megpillantom a kanyart, az utcánk előtt. Az autó fékei csikorognak, megpördülünk. Gábor rángatja a kormányt, de továbbra is rettentő a pörgés. Aztán hatalmas csattanás, emberek rohannak felénk… Nem emlékszem a többire. Nyilvánvaló, hogy elvesztettem az eszméletem. Ez pedig egy kórház. Világos… De mi bajom lehet? Hatalmas pánik tör rám. Egyelőre igyekszem uralkodni magamon. Oldalra fordítom a fejem. Mellettem fiatal lány fekszik, hasonló korú lehet, mint én. Csak neki hosszú, vörös haja van, és iszonyúan elgyötört arca. Alszik. Lehet, hogy én is ilyen elgyötört képű vagyok? Most jobbra fordítom a nyakam. Fal van mellettem. Kétágyas kórterem. Ez az egy legalább jó. Nincs tömegnyomor… Ha-ha… A bal karomba most hatalmas fájdalom kúszik. Kicsit értetlenül megpróbálom felemelni.

Nem túlzottan megy. Hatalmas pólya a vállamtól pár centire. Aztán meg… A pólya után… A pólya után nincs semmi??? A karom!!! Úristen, a karom! Hová lett… Alig bírom visszatartani a vizeletemet. Mindig így vagyok vele, ha rám jön valami izgalom. De ez több annál. Totális rémület. Reszkető kézzel keresgélek valami gombot a fejem körül. Már majdnem rám borul az infúziós-állvány, mikor hirtelen világosság gyullad a szobában. Egy nővérke rohan hozzám. Csitítgat, hogy nyugodjak meg. Nyugodjak meg??? Hát ez már…

- Azonnal jön a doktor úr! – mondja, és szinte menekül kifelé. Tényleg hamar bejön egy fehérköpenyes, öregedő fazon, nagy halom papírral.

Rutinosan mosolyogni próbál. Szerintem észre sem veszi, hogy inkább vicsorog. Lehet, hogy kicsit meglepődik a rémülettől, amit rajtam lát, mert gyorsan az ágyam szélére ül, és már mondja is:

- Kérem hölgyem, először is próbáljon meg nyugodtan végighallgatni. Másképp nem megyünk semmire. Meg akar gyógyulni, ugye?

Ernyedten bólintok.

- Akkor figyeljen! Mikor az autóbaleset érte… Emlékszik rá? Tehát mikor a mentők beszállították ide, és a műtőasztalra került, a bal karja annyira sérült… Ért latinul?

- Micsoda kérdés! Nem! De még ha értenék is, magyarul akarom hallani! Csak a lényeget! Amíg rosszul nem leszek… - mondom, és zihálva szedem a levegőt, mint az edzéseken, ha lezavartam az úszómedencében a napi adagomat.

- A lényeg: kénytelenek voltunk amputálni a bal karját tizenegy centiméterrel a könyök fölött. Karjának többi része sajnos menthetetlenül szétroncsolódott.

Az orvos őszülő szakállának végét simogatja, közben gyors pillantást vet a nővérre, aki látom, hogy ampullákat tart a kezében.

- Kap egy nagy adag nyugtatót. Altatóval. Egyelőre pihennie kell. Zavartalanul. A többit majd később… Mielőtt megkapná a gyógyszereket… Van valamilyen kérdése? Kér esetleg valamit?

Megrázom a fejem. Szó nélkül lehunyom a szemem. A nővér matat valamit, és már érzem is a közelgő bódulatot. Hallom, hogy lassan kimennek a kórteremből. Már csak annyit érzékelek, hogy lehunyt szemhéjam mögül csurognak a könnyek, de ez is elmúlik, és behúz magába egy kavargó örvény, ahol nincsenek gondolatok, csak valami tompa fájdalom.

                                                             *

Piros fényeket látok a lehunyt szemem mögött. Gyorsan kinyitom. Megpillantom a csenevész fákat. Most zöldülnek rajta a levelek. Jó nagy szél lehet kint, mert erősen hajolgatnak ide-oda.

- Szia! Csakhogy felébredtél! Már halálra untam magam!

Átfordítom a fejem a párnán. Szobatársnőm félkönyökre támaszkodva néz erősen, vörös haja az arcába hullik. Nagyon sápadt, a szeme alatt jókora feketeség. A fájdalomtól? Lehet… Jobban megnézem: megvan mind a két karja, a lábait takaró fedi. Viszont a takaró alatt… Istenem! Lehetséges? Meg fogom kérdezni! Majd… Idővel…

Az infúziót még mindig kapom. Óvatosan megrázogatom a paplanomat, mert kivert a forróság. Olyan melegem van, hogy szinte fulladok. Erős izzadtságszag csap meg.

Ezen nem csodálkozom. Érzem, hogy csurom víz a hátam, a hónaljam, a tarkóm.

A homlokomon verítékcseppek. Mikor megszólalok, majdnem szétreped a bőr a számon:

- Szia. Milyen nap van?

- Szerda.

- Hányadika?

- Április 8.

- Viccelsz?

- Pont ahhoz van kedvem…

- Menyi az idő?

A vörös előrehajol, az éjjeliszekrényén van a mobilja, megnézi. Figyelem. Szép lány.

Az a tejfehér bőr típus. A szeme zöld. Mellei majd szétfeszítik a piros hálóingét.

A haja nagyon göndör, legalább a fenekéig érhet. Úgy látom, ad magára, fénylenek a tincsei, ápolt a bőre. A körmei hosszúak, narancs-vörösek. Végre visszateszi a telefont.

- Fél három – mondja, és hanyatt fekszik.

- Kösz. – dünnyögöm.

Néma csend, legalább öt percig. Önkéntelenül is a csonkolt karomat nézem. Mindig elkapom a tekintetem, és mindig visszakapom. Mint a gumilabda ugrálnak jobbra-balra a szemgolyóim. Érzem, hogy mindjárt rám tör a hiszti. Beszélni kell! Hátha jobban leszek…

- Te mióta vagy bent? – hallom a reszelős hangomat.

- Már két hete.

- Mi történt?

- A lábam… Mind a kettő… Térd alatt vágták le. A gyárban… ahol dolgoztam… elestem az udvaron, és egy barom átment rajtam egy dög nagy munkagéppel.

Nyelek néhányat. Ez őrület! Szegény csaj! Valamit mondani kéne…

- Nem látott meg az az ütődött? Hogy lehet…

- Túl gyorsan történt minden. Most vizsgálati fogságban van. Azt mondja, nem tehet semmiről. Nem vett észre… Jó, mi? - gyanúsan magas a hangja. Ha ő sírni kezd, én ordítani fogok. Témát kell váltani! Ha lehet…

- Volt már kaja-osztás?

- Hát persze. Fél három. Éhes vagy?

- Mégsem sír. Na hála…

- Nem is tudom… Mennyit aludtam?

- Tegnap délutántól, mostanáig. Szóljak a nővérnek?

- Hogy tudsz szólni? – kérdezem érthetetlen dühvel. Aztán beharapom a szám. Riadtan felé nézek. Merőn bámuljuk egymást. Az ő szeméből is süt a gyűlölet. Normálisak vagyunk mi? Mély levegőt veszek, és megpróbálom kamatoztatni, amit anyámtól tanultam. Anyám pszichiáter…

- Totál hülye voltam. Bocs. Köszi, ha szólsz.

Még mindig merően néz. Közben a keze teljesen önálló életet él. Felnyúl, és megnyom egy gombot. Amíg a nővér bejön, le nem veszi rólam a szemét. Én is a szemébe nézek. Látom elhamvadni a gyűlöletet. Átveszi a helyét a kétségbeesés. Szerencsére nyílik az ajtó. Határozott, erős mozdulatokkal babrál rajtam a nővérke. Egyelőre semmit nem kérdez. Vágni lehet a csöndet.

- Most már kiveszem az infúziót. Hozom az ételt. Ennie kell! Nem akar legyengülni, ugye?

Nem válaszolok. Talán nem is várja. Fél perc, és elém fordít egy kis asztalt. Átteszi rá a tálcát, amit most hozott. Gombaleves! Ügyetlenül megfogom a kanalat. Annyira reszket a kezem, hogy a padlóra esik. Már hajol is érte. Megmossa a csapnál. Szakszerűen etetni kezd. Nem gondolok semmire. Ha bármire is gondolok, kihányom az egészet. Pedig meg kell erősödnöm… Tényleg? Minek? „Elég. Megeszed, és kész.” – teljesen tisztán hallom az anyu hangját a fejemben. Ez az első jó dolog, ami a baleset óta történt. Folyamatosan nyelek. Tálcafordítás. Natúr hús, krumplipüré. Na még ezt valahogy… Sikerült!

A nővér megelégedve néz.

- Nemsokára bejövök, és megyünk zuhanyozni. Hajmosás is lesz. Plusz ágyneműváltás. Hálóinget is tisztát kap. Hoztak mindent a szülei.

- Itt voltak anyuék? – sikítom.

- Igen. Többször is. Maga még aludt. Estefelé újra jönnek. – mondja. Rám mosolyog. Egész szimpatikus. Sietek!  picit megérinti az arcomat. Ez simogatás lett volna?

Soha még ilyen hálás nem voltam egy mozdulatért. Már ki is ment. Szégyenlősen a másik lányra nézek. Megint hanyatt fekszik. Folynak a könnyei. Már a linóleumpadlóra csöpög a nedvesség. Mondani kéne valamit… Újra… De hát én is… Nekem talán könnyebb?

- Hogy hívnak, vörös cica? – hogy én milyen szellemes vagyok! Másrészt csoda még ez is!

- Ha nem szólalsz meg, mindig vörös cicának foglak hívni! – próbálkozom újra.

Kicsit felém fordul. Ránt egyet a tejfehér vállán. Kivörösödött szemét az enyémbe fúrja.

- Totál mindegy a nevem. Ere a kis időre, ami… - elfúl a hangja. Sírógörcs következik. Tehetetlenül nézem.

- Itt vagyok! Mehetünk a zuhanyzóba! Ezt majd ott felhúzzuk! –mutat valami gumi izét. Értetlenül nézem.

- A csonkra kell. A víz miatt. – mondja tárgyilagos hangon. Most érzem először, hogy imádom a tárgyilagos hangot.

                                                          *  

Fantasztikusan jó érzés tisztára suvickolva, illatos hajjal, tiszta ágyneműre feküdni. Anyu a kedvenc pizsamámat hozta be. Gondolhattam volna. Bár ez nyári, ujjatlan…Ezt is gondolhattam volna… A nővérkével összetegeződtünk zuhanyzás közben. Editnek hívják. Ha jól belegondolok, totál rendes. Az a legjobb benne, hogy egyáltalán nem sajnálkozik, vagy ilyesmi. Inkább gyakran nevetgél. Gondolom, volt nekik valamilyen oktatás arról, hogyan kell tartani a lelket a nyomorékokban…

A vörös cica alszik. Határozottan úgy néz ki. Óvatosan leemelek egy könyvet a szekrényemről. Edit mindent idekészített, amit anyuék hoztak. Könyvek, CD lejátszó, rengeteg CD, most látom, hogy a fele kabaré (!) a kedvenc édességeim, amiket eddig alig ehettem az úszóversenyek miatt… Ezután már bármit ehetek, úgy látom… Itt van a macim is. Amivel aludni szoktam. Egy ekkora ló, mint én. Tizenhat éves vagyok, és macival alszom… Jellemző… Csupa vidám könyv. Hiába, az anyám pszichológiát tanult, és most is abból él, amit megtanult. Híres a szakmában. Ez tény. Óvatos kopogás. Előbb anyámat látom meg, a háta mögött meg apám áll, a szemüvege teljesen be van párásodva. Egy őrült nagy csokrot szorongat. Anyám mosolyogva közeledik. Az arca nyugodt. Leül, átfogja a megmaradt ujjaimat. Erősen néz.

- Dóra! Kislányom! Reméltem, hogy nem lesz nagyobb baj… - a hangja közvetlen, kedves. Kisimít egy tincset az arcomból. Közben szinte sugároz belém valami hatalmas energiát. Apa úgy csinál, mintha otthon lenne. Mennyi rábeszélésébe kerülhetett ez anyámnak! Vízbe teszi a virágot, fogasra rakja a kabátokat, a fűtőtesten igazgatja a vizes törülközőimet. Egyelőre nem mer rám nézni. Most a szemüvegét törülgeti. Gyanúsan krákog. Anyám odakapja a fejét. Erős, energikus hangon rászól:

- Hozz egy széket, ide mellém, és ülj már le végre! Apám szinte megkönnyebbül. Tudja, hogy jelenleg pontosan azt kell tennie, amit anyám mond, és ez most jó… Nekem is…

- Hol kezdjük? – kérdezi anyám nyugodt, kellemes hangon. Persze, hogy elfog a sírás! Anyám már nyújtja is a zsebkendőt.

- Nem akarom úgy elmondani, hogy csak a felét érted meg! Oké? Megvárom, míg lecsillapodsz! – azzal föláll, és az ablakhoz lép. Ránézek apámra. Könnyes a szeme. Óvatosan felültet, magához húz. Az arcát nem látom, csak azt érzem, a nyakamhoz folynak a könnyei. Fölpillantok. Anyám háttal áll az ablaknak, és most látom, hogy milyen fáradt, megtört. Szinte összegörnyed. Mikor észreveszi, hogy figyelem, pillanatok alatt kisimul, kiegyenesedik. Megigazítja a blúzát, és ő is az ágyam szélére ül. A vállamat simogatja. A csonk fölött! Ez … Ez… Ilyet csak anyám tud kitalálni! Utálom, haR